Míg tegnap rövid időre kivillant a Nap a felhők közül, ma szinte az egész nap folyamán esett az eső. A világ körülöttem olyanná vált, amitől születésemtől fogva irtóztam. A szürkeség, a csontig hatoló nyirkos hideg az elmúlt években kegyetlen ellenfelem lett. Védtelenné tett, néhány nap után akár a depresszió legsötétebb poklába tudott juttatni. Csodálkozom, hogy ma ettől eltekintve megtörhetetlen elszántságot éreztem magamban, afféle „harcolok ellene, ha beledöglök, akkor is!” – érzést. Talán a feladat súlya tette, amit magamnak tegnap megfogalmaztam. Mint amikor a csatába induló katonáknak harci rumot osztanak, amitől úgy érzi, rajta nem fog a golyó, a halál ma nem érte fog eljönni.
Egy évvel ezelőtt én is csatába indultam. Elhatároztam, hogy felveszem a harcot a depresszióval. Éppen túl voltam egy öngyilkossági kísérleten, hosszabb ideig tartó kórházi kezelésen. Láttam feleségem és fiam szemében az értem való aggódás, a szomorúság és félelem felvillanását. Értük fogadtam meg, hogy új világot építek magam köré, egy földi paradicsomot, ahová azokat engedem be, akik szeretnek, akik nekem mindennél többet jelentenek.
Nem érdekel többé a világ mocska, aljassága. Minden ártó szándék, akarat elé gátat emelek.
Ez persze együtt járt azzal, hogy egyfajta XXI. századi remete lettem. Nem éreztem hiányát pénznek, sikernek, csillogásnak, eddig sem ez éltetett. A tisztesség, a becsület, szeretet, a munka, a másokért való tenni akarás hajtott eddigi életemben. Közel harminc év közszolgálat áll mögöttem. Tizenhét éven át a „Dolgozó népet szolgáltam” katonatisztként, majd a „nemzet segédmunkása” lettem és tizenkét évig a Tiszadobi Gyermekvárosban tanárként próbáltam állami gondozott gyermekeket, fiatalembereket jóra nevelni, oktatni.
Tehát egy éve „felvettem a kesztyűt”. Ott állt mögöttem a családom, kezelőorvosom (nevezzük Magda néninek). Tudtam, hogy csupán gyógyszeres kezeléssel már nem tudok sikerrel megküzdeni a depresszióval. Kellett egy szakember, akit minden feltétel és bizalmatlanság nélkül beengedhetek a lelkembe. Budapesten találtam rá (nevezzük Márta néninek) a megfelelő szakemberre, aki életmű díjas pszichiáterként elvállalta lelki gondozásomat.
Hetente utaztam hozzá, az ott eltöltött egy-egy óra mélyen belevésődött emlékezetembe. Ha ma van, ami tartást, erőt, hitet és értelmet ad küzdenem – a feleségem és fiam tekintetén túl -, Márta néni szavai azok, amelyek egy-egy élethelyzetben, két gondolat, vagy mozdulat között fülembe csengenek.
1 megjegyzés:
Isten áldja az ilyen Márta néniket!
Én már jó ideje szeretem az esőt, a hideget. Fura ellentmondásnak tűnik, de épp egy ugyanilyen sötét pillanatban döbbentem rá, hogy ez a szürkeség, az eső csendje (vagy épp zaja) mennyire fenséges, csodálatos, pedig úgymond okom nem volt rá. Azóta jó érzések töltenek el a szürke napokon, tudok nevetni akkor is, ha az eső cibálja az esernyőmet (azt hiszem , annakidején az is sokat segített, hogy muszáj volt ilyenkor is kimennem, egyszerűen nem tehettem meg, hogy otthon maradok, bármilyen keserves is volt). Elmondhatatlanul hálás vagyok a sorsnak érte, és szeretettel gondolok azokra, akik ugyanúgy éreznek a szürke napokon, ahogy magam is régen és teljes szívből szurkolok nekik.
Megjegyzés küldése