Ma a reggeli napirendem ugyanúgy kezdődött, mint évek óta minden napom. Bejártam kis állatkertemet, megetettem lakóit. Ők hozzám tartoznak. Nem gazdasági haszon miatt gyűjtögetem őket, sokkal inkább fontosabb az a felelősség, hogy gondoskodnom kell róluk. Ha jókedvem van, ha rossz a hangulatom, ők várják a mindennapi gondoskodást.
A baromfiudvar királya, a bóbitás kakas hangos kukorékolással üdvözli a reggelt, a felkelő Napot. Nekem is jelzi, ideje már felkelnem, hiszen mindenki éhes. Mekecs, a kecskemama felnőttesen, míg Mekike a gidája gyermekien kéri a maga ennivalóját. Még épp hogy kilépek az ajtón, Mici kutyám a közép-ázsiai juhász szuka jellegzetes éneklő hangján kér, hogy igyekezzek, mert már ő is, Maci a kaukázusi juhász kutyám is türelmetlen.
Valamennyi állat kicsi korában került otthonunkba, joggal érezhetik magukénak és én is hozzám tartozóknak érzem őket. Ha külső szemlélő lenne tanúja, hogyan bánok velük, bizonyára azt gondolná rólam, nincs ki mind a négy kerekem. Beszélek hozzájuk, becézgetem, simogatom őket, elvesztésük lelkileg is megvisel, Mint ahogyan ma is szomorúan gondolok arra a magyar óriás galamb párra, akiket a nyáron vesztettem el. Fiatalok voltak, hófehérek, még utódokat sem neveltek, amikor a szomszédok macskái összetépték őket saját udvarunkon. Régóta nevelek galambokat, mert aranyosak, kedvesek, szeretetre méltóak, nagyon szelídek. Totyogva járnak-kelnek az udvaron, érdeklődve bepillantanak a konyhába, olykor be is sétálnak, amiért nem lehet haragudni rájuk.
Fiacskánk nemrégiben töltötte be 18. Életévét, feleségemmel úgy gondoltuk, csak fehér galambokat nevelünk, amit fiunk esküvőjén fogunk szabadon engedni. Most még tél van, egy galamb pár maradt a csapatból. Tavasszal, amikor meg tudom oldani a macskák távoltartását az udvaromtól, akkor fogok újra galambokat gyűjteni a nagy esküvőre és persze az én gyönyörűségemre.
Attól az időtől számítom az állatokhoz való különös ragaszkodásomat, mióta csalódtam az emberekben, amióta visszavonultan élek. Állataim feltétlen hűségét, szeretetét nap, mint nap megtapasztalom. Ha szemükbe nézek, mindig őszinteséget látok és hálát. Még soha nem csalódtam egyik kedvencemben sem. Nem döfött hátba, nem okozott fájdalmat, szomorúságot.
Persze a családom a legfontosabb, nélkülözhetetlen része az életemnek. A múlt tavasszal kutyakiállításra vittem őket, igyekeztem ráirányítani figyelmüket az angol bulldogra, amit régi vágyam befogadni otthonomba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése