Munkafüzet

Most elétettem munkafüzetemet, amire nagybetűkkel felírtam:
„MUNKAFÜZET AGYTÚLMŰKÖDÉS ESETÉRE”. Egy idő után már nem is kérdezett, csak olvasott. Volt, amikor elismerően szólt: „Szép gondolatok.”, de gyakrabban a „Nem értelek” hatást váltotta ki belőle.
Nem gondolom magam irodalmárnak. Célom az írással elsősorban a családommal való kommunikáció. Korábban Pesten egy Vologya nevű ún. transzperszonális pszichológiával foglalkozó természetgyógyászhoz jártam. Nehezen birkózott meg a magyar nyelvvel, olykor sikerült neki mosolyt varázsolni az arcomra. Például, amikor komoly arckifejezéssel tudtomra adta: "„Komunyikálnyi nagyon fontos. Ha fogsz komunyikálnyi Angela, nem fogsz hülye néz ki!”
Írásom másik, legalább olyan fontos mozgatórugója sorstársaim és azok családtagjainak segítése. Nekem nem kell bevállalnom a depressziót, mint ahogyan ez ma divatos, ha közismert személyiség teszi. De egy hétköznapi ember depressziója a családján kívül a kutyát sem érdekli. Pedig ez a lelki betegség súlyosabb lehet a rákbetegségnél is. Hiszen a mély depresszió időszakában nem hiszünk a gyógyulásban. Nem is akarunk meggyógyulni. Ettől szörnyűbb betegség nem létezik.
Egy éve a kórházban született másik elhatározásom egy új világ felépítése volt. Amikor már, mint egy téli álmából felébredt öreg medve az új tavaszra tudtam gondolni, kértem családomat, hozzanak nekem kertépítéssel kapcsolatos könyveket. Úgy éreztem, az embereknek nem tudok, nem is akarok már semmit átadni. Önző módon magamnak építek egy emberibb világot. Úgy éreztem, elegem van az emberekből. Egész életemben tőlük szenvedtem a legjobban, pedig életemből nekik adtam a legtöbbet.
Anyámat nyolcévesen veszítettem el. Ekkor találkoztam először a halállal, amit egy kisgyermek önmaga képtelen feldolgozni. Húgom hároméves alig múlt, apám rokkant, lelkileg összetört, magába forduló, mogorva, agresszív ember volt. Ellentmondást nem tűrő, zsarnoki tudott lenni, ugyanakkor életét adta értünk, fáradhatatlanul dolgozott értünk, mindent amit tudott a világról megosztotta velünk. De nem osztotta meg velünk fájdalmát, hagyta hogy mindhárman a saját kelepcénkben vergődve gyászoljuk anya elvesztését!
Ma is dühöt, haragot, indulatot vált ki belőlem, - magammal szemben – hogy nem emlékszem az édesanyámra. A fájdalom lelkem olyan távoli szegletébe zárta emlékét, ahonnan azóta sem tudom előkeresni. Néhány idegenül ható fénykép maradt utána és a húgom. Ő volt az, akit gyermekkorom óta anyámként tiszteltem, féltettem, óvtam, szinte reszkettem a tudattól, hogy őt is elveszíthetem.
Szavakkal soha nem mondtam el neki, de biztosan érzi ezt a különös viszonyt kettőnk között.