Drámai beszélgetésünk egy gondolatzuhatagot indított el bennem.
Az nem lehet,hogy magukra hagyjam Angélát és Lórit.
De vajon csak akarat kérdése ,hogy talpra álljak?
Kételyeimet félretéve először is elkezdtem enni.
Szép lassan költözött vissza testembe az erő és a lélek.
Talán segít majd a főorvos asszonnyal való közös gondolkodás lelki útkeresésemben végre rátalálni saját belső harmóniámra, a boldog családi életre.
A találkozásig hátralévő idő feszült várakozással telt.
Látszólag normalizálódott feleségemmel a kapcsolatunk,de mindketten tudtuk, mi a tétje a további történéseknek.
Egy cserép tavaszi virággal üdvözöltem a főorvosasszonyt, aki nagyon szivélyesen fogadott mindkettőnket.
Őszinte érdeklődéssel tekintett ránk,
figyelme nem egy szokásos esztéká járóbeteg rendelésen megtapasztalt:
-Mi a panasz?-kérdést sugallta.
Miután elfoglaltuk helyünket a dohos budai bérház rendelőjének még kopottabb foteljeiben, Márta néni Angélához fordult:
-Először Angélát kérdezem.-Mi történt utolsó találkozásunk óta?
-Pályát váltottam, az iskolai tanítást abbahagytam és egyéni vállalkozóként egy pénzügyi cég területi vezetőjeként dolgozom.
Örülök a váltásnak, sikerekről számolhatok be.
Rengeteget kell dolgoznom,erőmet felemészti,de kezd szép lassan megtérülni a befektetett energia.
- mondta és látszott rajta az a kisugárzás, amit a munkában megtapasztalt sikereknek köszönhetett.
- Majd tekintete fátyolossá vált, rám pillantott és röviden elmesélte az elmúlt napok eseményeit.
- -Már nincs erőm nézni férjem időről- időre visszatérő depressziós időszakait .
- Nem igaz, hogy nem lehet ennek véget vetni.
- Teljesen feleslegesnek tartom a gyógyszerek szedését, hiszen tíz éve semmi felmutatható eredményt nem tapasztalni.
Márta néni összevonta a szemöldökét,rám nézett és kért, mondjam el én is, mi történt velem az elmúlt egy évben.
-Miután önnel, az én kérésemre befejeztük a terápiát, teljesen összetörtem.
Úgy éreztem,hogy teljesen magamra maradtam ezzel a lelki nyavalyával, mintha kihúzták volna a hónom alól a mankót.
-kezdtem el beszámolómat.
-A téli időszak keservesen telt el.Ötvenedik születésnapomra megírtam Hétköznapi harcaim című írásomat, amiben számot vetettem sorsommal, családihányattatásaimat az önnel való együttműködés során úgy érzem sikerült helyre tenni, már nem gyötörnek.
Ahogyan tavasszal beindultak a természet erői, én is hatalmas lendülettel vetettem magam bele a kerti munkába.
Örültem,hogy a körülöttem élők elismerték, csodálták a munkámat.De bármennyire is lekötötte a figyelmemet a fizikai munka, az alkotás semmihez nem hasonlítható élménye, mindig ott motoszkált bennem a félelem.Félelem, mert időről-időre visszatértek depressziós időszakaim.
Félelem attól,hogy ez lesz a vesztem, mert egy ilyen alkalommal teljesen elveszítem az önkontrollt, mint ahogyan az, az elmúlt napokban is megtörtént velem.
Márta néni hirtelen Angélához fordult, azt kérdezte:
Ha jól értettem József szavaiból, ő beletörődött a sorsába
-Ön, hogyan éli ezt meg?
-Ezt én nem tudom, nem akarom elfogadni.
Mondta határozottan feleségem.
-Mit vár tőlem?
- kérdezte tárgyilagosan a főorvos asszony.
Angéla kicsit töprengett, elkomorult az arca, majd válaszolt.
-Szeretném visszakapni azt a férjet, akivel összekötöttem az életemet.
A mostani állapotot nem tudom fenntartani, mert engem is felemészt.
Márta néni érzelmek nélküli tekintettel pillantott rám, majd nekem is feltette ugyanazt a kérdést.
-Segítséget várok Öntől abban,hogy legyőzzem ezt a léleknyomorító betegséget.
Mert számomra már csak két út maradt:
-Vagy legyőzöm segítséggel a depressziót,vagy belepusztulok.
Mondtam őszinte meggyőződöttséggel.
Mivel időnk végére értünk megbeszéltük a következő találkozó időpontját és elköszöntünk.
Mindkettőnket kétségek gyötörtek,de gyanítottam,hogy Márta néninek is fel van adva a lecke.
