De egyre több kudarc ért. Egyre jobban kezdett eluralkodni bennem az az érzés, hogy óriási energiákat fektetek be egy olyan munkába, aminek nem látom az eredményét. Egy idő után elkedvetlenített az is, ahogyan néhány kollégám a munkáját végezte (?), ahogyan gondolkodott.
Főnökasszonyom a húgom volt.Egy idő után zavart, hogy amikor kollégák csoportja felé közeledtem, elhallgattak.Eljött az idő úgy 2000. táján, amikor már „ökölbeszorult” gyomorral mentem munkába, a szolgálati időm csigalassúsággal kezdett eltelni. Szolgálati lakásunk a Gyermekvárosban volt, mondhatom azt, hogy napi 24 órát a munkahelyemen töltöttem. Szép lassan eljöttek azok a nehéz napok, amikor legszívesebben kimenekültem volna a világból, amikor fizikai fájdalmat éreztem néhány gyermekkel és felnőttel való minden kontaktustól. Amikor nehéz napjaimban rám törtek gyermekkori, fiatalkori keserveim, amitől nem tudtam szabadulni. A születésnap, amikor éjjel apám emléke riasztott, az önvád, amit nem tudtam elhessegetni. Ekkor nyúltam gyógyszerekhez és alkoholhoz, mert elviselhetetlennek éreztem nyomorúságomat. Igazán nem az fogalmazódott meg benne, hogy öngyilkos akarok lenni, hanem nyugalmat szerettem volna testemben, lelkemben. Menekülni a semmibe …
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése