Ma Lóránt napot jelez a naptár, fiam névnapja van. Visszagondolva közös életünkre, eszembe jut az a vágyakozás egy gyermek után, amely találkozásunk előtt boldogtalanná tett. Magam elé tudom idézni azt a boldogságot is, ami egymásra találásunk után kitöltötte lelkemet.
Emlékszem, milyen érthetetlen volt számára, miután Angélával házasságot kötöttünk, a mi vezetéknevünk és az ő vezetékneve különbözött. – Engem miért nem hívhatnak úgy, mint titeket? – kérdezgette gyakran. Hiába próbáltuk magyarázni, jog és törvények az ő számára felfoghatatlanok voltak. Amikor általános iskolába került, megismerte a betűvetés tudományát, saját maga írta füzeteire: ÁNCSÁN LÓRÁNT. A szívem összefacsarodott. Próbáltunk feleségemmel az örökbefogadási lehetőségeknek utánajárni, de annyira bonyolult jogi herce-hurcával járt volna, hogy nem vágtunk bele.
Ma már felnőtt, teljes jogú magyar állampolgár, ugyanis néhány napja kaptuk a hivatalos értesítést, hogy Angéla és Lóránt tíz évi várakozás után végre megkapták a magyar állampolgárságot. Ma már önállóan dönthet, megváltoztatja-e a vezetéknevét. Még nem tudom, hogyan választ, azt szeretném, ha az én legkisebb befolyásom nélkül történne mindez.
Angélával szerettünk volna közös gyermeket is, ezt a természetre bíztuk, nem kaptuk meg az égi áldást. Miután lelki zavaraim jelentkeztek, és egyre erősödtek, féltem tovább lépni, orvosi segítséget igénybe venni. Feleségem első házasságában született fiamat az első pillanattól sajátomnak tekintem.
Az ő ragaszkodása eredményeként soha nem éreztem űrt a lelkemben.
Az évek során remek fiatalemberré cseperedett. Személyisége kezd kiforrni. Tudom, hogy amit eddig megtettünk, vagy nem tettünk meg, megalapozta egyéniségét, szülőként már keveset tudunk tenni bármit megváltoztatni abban. Nem is kell, legfeljebb nem hagyjuk szó nélkül, ha valami nem tetszik, vagy nyugtalanít bennünket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése