Ötvenévesen

Tudom, hogy ötvenévesen is fogékony vagyok minden szépre, jóra, újra. A folytonos megújulás eddig is végigkísérte földi pályafutásomat. Most sem esek kétségbe, ha a járt útról bebizonyosodik, hogy zsákutca. Iránytűként életemben mindig a józan paraszti eszemet használtam. Tudom, hogy a világ legbonyolultabb, vagy annak tűnő dolgaiban is segít eligazodni.
Amit tisztán látok, hogy a világhoz való kötődésemben a legerősebb mágnes családom: feleségem és fiam. Nélkülük a világ értelmezhetetlen számomra. Legyőzhetetlen az a pszichikai csapda, amelybe belesodródtam. Szerencsés embernek érzem magam, mert a harcot önmagammal magam vívom, de ott érzem az arcomon a tekintetüket, életenergiájuk melegíti az időnként megdermedő lelkemet. Együtt érzek azokkal a sorstársaimmal, akiknek nem adatott meg ez az erő. Ők a legkiszolgáltatottabbak a depresszióval szemben. Ide sorolhatom azokat is, akiknek ugyan van családjuk, de ők és környezetük értetlenül szembesülnek ezzel a lelki betegséggel. Nem lehet eleget beszélni róla, hogy ne tűnjön nyavalygásnak, önsajnálatnak, befelé forduló kiállhatatlanságnak ez a nyomasztó érzés, ami egy depresszióban szenvedő ember lelkét kitölti. Vegyétek már észre, hogy a „Szedd már össze magad!” – biztatással semmit nem oldotok meg, legfeljebb még elkeseredettebbé, kilátástalanabbá teszitek őt! Ettől még ne nyugodjon meg a lelkiismeretetek! Ne forduljatok el tőle sértetten, hogy még veletek sem törődik, rátok sem hallgat! Önmagával harcol, amint én teszem. A szeretet csodákra képes. Ha van egy pszichiáter szakember segítő is, idővel visszakaphatjátok őt. Kicsit megtépázva, sebhelyekkel a testén – lelkén, több ősz hajszállal, de sokkal bölcsebben, mint azelőtt. Abban segítsétek őt, hogy újra higgyen valamiben! Találja meg ismét hitét akár Istenben, önmagában, az életben, a gyógyulásban.
Elszámolásomat megtettem, ez rám tartozott. A végelszámolás már nem az én dolgom lesz, azt túlélőim, az utókor fogja megtenni. Élek, míg élhetek értetek, harcolok, amíg bele nem halok.