Márta nénivel is több alkalommal beszéltünk erről, kérte próbáljam ezt a testvéri kapcsolatot lecsupaszítani minden más érzéstől és csak a húgomat lássam benne.
Hosszú napokon át örlődtem. Mintha az ördög álarcosbáljára készülnék, közömbös maszkot öltöttem és nem kerestem vele a kapcsolatot. Nem kerültem, de vártam, hogy ő keressen. Nagyon fájt, hogy sokáig nem láttam, nem hallottam a hangját. Már gondoltam, ez a harc sebeket is okoz önmagamnak és másoknak egyaránt.
Születésnapomat kísérő feldolgozatlan, sokszor úgy érzem feldolgozhatatlan érzés apám korai, váratlan halála. Ő is olyan váratlanul, szótlanul ment el, mint anya. Csak az ő halálában magam is hibáztatom.
1978. augusztus 20-án a Parlament előtt avattak tisztté, hadnaggyá. Szeptembertől Szabadszállásra kerültem, egy honi légvédelmi rakéta alakulatnál teljesítettem szolgálatot, mint technikus tiszt. Első hazalátogatásomról nagyon keserű szájízzel tértem vissza szolgálati helyemre. Apámmal történt beszélgetésünk alkalmával nem tudtam visszafogni a gyermekkorom óta felgyülemlett keserűségeimet, nyakába zúdítottam minden valós, vagy vélt sérelmeimet. Apám, mint akit nyakon öntöttek, elhallgatott. Nem szólt hozzám, csak járt-kelt a házban, a ház körül. Néhány nap múlva munkahelyemen ért a telefonüzenet, apám 46 évesen, agyvérzés következtében tragikus hirtelenséggel elhunyt. Azt hittem rám szakad az ég. Azóta születésnapomon, ha tehetem gyertyát gyújtok és eszméletvesztésig iszom magam.
Édesanyám halálát követően apám újra nősült, egy kétgyermekes anyát hozott az otthonunkba, akivel húgommal egyidős fia is vele érkezett. Később, tizennégy éves koromban megszületett közös gyermekük, a kishúgom, akit egy kis tündérként szerettem s szeretem ma is.
Nevelőanyánkból minden hiányzott, ami egy anyát pótolhatta volna. Apám halálával gyakorlatilag a családunk széthullott. Én 22 éves önálló férfiember voltam, húgom érettségi előtt álló, kényszerből önállósodott leány. Katonai pályafutásom ilyen lelki indíttatással kezdődött. Belevetettem magam ebbe az embert próbáló hivatásba. Helytálltam, hiszen apám szigora után a hadsereg kötöttségei, hierarchiája nem volt szokatlan. Én tiszta szívemből hittem, amit mondtam és tettem: „A dolgozó népet szolgálom.”. De a hadseregben – mint a társadalom egészében is – nem csak emberséges, tisztességes vezetők és társak vettek körül. Nehezen szenvedtem a megaláztatásokat, az emberi hülyeséget, a „nem ésszerű, nem célszerű, de roppant katonás” szemlélet zavart, gyakran felőrölt.
A családi háttér hiánya csak fokozta szenvedéseimet. Három év után megnősültem, mart minden áron családot akartam tudni magam körül. De a választásom elsietett volt, nem társat kaptam magam mellé, hanem egy gondoskodást igénylő, önállótlan, nagy leánygyermeket egy „házisárkány” mamával a háta mögött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése