Sokszor okozott ebben az időben keserűséget a saját gyermek hiánya, hiszen mások eltaszított, magára hagyott, vagy családból kiemelt gyermekeket neveltem. A velük való törődésben érzelmeim szinte teljes tárházát felhasználtam, de csak egyre fokozódott hiányérzetem.
A tanévkezdés napjaiban éppen, szinte teljes hangerővel hallgattam elkeseredetten Ozzy Osbourne Egy őrült naplója című albumát, amikor hatalmas hangzavar nyomta el a szomorú melódiát. Az a három kisgyermek focizott az ablakom alatt, akikre nem lehetett haragudni a hangoskodásért. Lekísértem őket a focipályára és beálltam közéjük, önfeledten rúgtuk a labdát sokáig. Amikor befejeztük és hazaindultunk, az a kisfiú csak mesélte, mondta a magáét.
Én kérdezgettem, mert még nem láttam eddig. Ekkor tudtam meg, hogy édesanyjával most érkeztek Beregszászról, őt Lórántnak, édesanyját Angélának hívják, aki a nevelőotthonban fog dolgozni.
És a tanévnyitó értekezleten megpillantottam Angélát. Szőke fürtjei, a szeme csillogása, kedvessége azonnal megfogott. A gyerekekkel egyre többet játszottam, de igazából a kicsi Lóri volt, akivel minden időmet töltöttem volna. Ő volt, aki Angélához vezérelt, viharos gyorsasággal egymásba gabalyodtunk. Tudtam, hogy Ők lehetnek az én életem igazi értelme.
Csodálatos hónapok következtek. Ami egy házasságban évek alatt történik meg mama, papa, gyermeke között, az nálunk töredéke alatt végbement. Nagyrészt felváltva dolgoztunk Angélával, így mindig volt valaki Husival. Mérhetetlen boldogsággal vettem szárnyaim alá. Etettem, mosdattam, öltöztettem, játszottunk, és este fáradságot nem ismerve meséltem neki elalvás előtt. Ekkor ő hatéves múlt, éppen elkezdte az iskolát.
Jártuk az erdőt, rengeteget mókáztunk, tanultunk, mindhárman nagyon boldogok voltunk. Angélának és nekem is volt egy tönkrement házasságunk, mindent előlről kellett kezdeni. Féltünk szüleivel való első találkozásomtól, szerencsére nagyon kedvesek voltak és befogadtak a szűkebb és tágabb családba is. Ez volt számomra a mennyország. Újra volt apám, anyám, nagymamám, feleségem és saját gyermekem. 1995. Május 6-án (a Győzelem Napja előtt) csendben, szűk családi körben házasságot kötöttünk.
Ezután a fészekrakás időszaka következett, meg kellett teremtenünk közös otthonunkat. Egyre többet dolgoztunk a munkahelyen is, otthon is. Figyelmem már nem csak az állami gondozott gyermekekre irányult, volt saját gyermek, akit terelgetni, igaz emberré nevelni kellett. Már észrevettem és egyre nehezebben toleráltam a gondjaimra bízott gyerekek durva, agresszív viselkedését, trágár megnyilatkozásaikat egymással és néhány felnőttel szemben. Még kifogyhatatlannak tűnt a türelmem velük szemben, saját példámat mutattam nekik, hogyan érdemes élni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése