Hiba történt a modul működésében
Hiba történt a modul működésében
Hiba történt a modul működésében

Összes oldalmegjelenítés

Saját bloglista

Népszerű bejegyzések

2010. április 10., szombat

Palackba zárt üzenet


Ma eljött életem réges-rég nem várt napja. Nem tudom, más életében mit jelent ez a jubileum, én nem tudok neki örülni. Sőt, pocsékul érzem magam. Emlékeszem, gyermekkoromban milyen felfoghatatlannak tűnt a 2000. esztendő. Most ettől az ötven évtől kell elborzadnom. Más ugyan egy öregedő férfit lát bennem, de én ugyanaz a gyermek vagyok, aki lázad és harcol a világ ellen.
A lelkemen nincsenek ráncok, most is olyan gyermeki, mint egykor volt. Az a kétségbeesett kisgyermek, aki hiába kutat anyja után, senki nem mondja meg hová lett. Akinek arca sírástól torzul, ha meghallja Cserháti Zsuzsa kisfiam című dalát. Aki reszket minden csepp szeretetért és most is zokog, mert senki nem látja.
Lelkemben az a fiatal férfiú vagyok, aki saját lábára állt, de hiába kérne apjától tanácsot, mert ő is követte édesanyját.
Összeszedem magam, ez a mai nap, az 50. év csak egy pillanata egy életnek. Egy emberi sorsról készült film egyetlen kockája. Egy fotó, amit kifüggeszthetek a falra, bárki megnézheti, de abból a pillanatfelvételből nem derül ki, mi volt előtte, mi lesz után. A szem számára csak a test válik láthatóvá. A lélekről csak az emlékezetben találhatunk nyomokat. A fotó megsárgul, az emlékezetből a feledés törli ki a képeket. Ilyen múlandó egy emberélet, egy emberi sors. Amikor megszületünk, sorsunk egyik felét örökül kapjuk a szüleinktől. A másik felével szabadon rendelkezhetünk. Van, aki jól, van aki rosszul sáfárkodik vele. De a magam által irányított sorsom sem biztos, hogy csak pozitív, vagy csak negatív irányban halad. Az élet már csak ilyen. De soha nem szabad kiengednem kezemből a gyeplőt. A depresszió sem szabad, hogy végérvényesen kitépje onnan. Mert attól kezdve a sorsom az őrület, a halál felé veszi útját.
Én most visszavettem a vezetést.
Vigyázzatok rám, én is figyelek rátok! Úgy gondolom, ennek a huszonhat napnak a krónikája még nem Egy őrült naplója. Jelképesen pontot teszek a végére, palackba zárom és átvetem azon a képzeletbeli falon.
Olvassátok és okuljatok belőle!

Ötvenévesen



Tudom, hogy ötvenévesen is fogékony vagyok minden szépre, jóra, újra. A folytonos megújulás eddig is végigkísérte földi pályafutásomat. Most sem esek kétségbe, ha a járt útról bebizonyosodik, hogy zsákutca. Iránytűként életemben mindig a józan paraszti eszemet használtam. Tudom, hogy a világ legbonyolultabb, vagy annak tűnő dolgaiban is segít eligazodni.
Amit tisztán látok, hogy a világhoz való kötődésemben a legerősebb mágnes családom: feleségem és fiam. Nélkülük a világ értelmezhetetlen számomra. Legyőzhetetlen az a pszichikai csapda, amelybe belesodródtam. Szerencsés embernek érzem magam, mert a harcot önmagammal magam vívom, de ott érzem az arcomon a tekintetüket, életenergiájuk melegíti az időnként megdermedő lelkemet. Együtt érzek azokkal a sorstársaimmal, akiknek nem adatott meg ez az erő. Ők a legkiszolgáltatottabbak a depresszióval szemben. Ide sorolhatom azokat is, akiknek ugyan van családjuk, de ők és környezetük értetlenül szembesülnek ezzel a lelki betegséggel. Nem lehet eleget beszélni róla, hogy ne tűnjön nyavalygásnak, önsajnálatnak, befelé forduló kiállhatatlanságnak ez a nyomasztó érzés, ami egy depresszióban szenvedő ember lelkét kitölti. Vegyétek már észre, hogy a „Szedd már össze magad!” – biztatással semmit nem oldotok meg, legfeljebb még elkeseredettebbé, kilátástalanabbá teszitek őt! Ettől még ne nyugodjon meg a lelkiismeretetek! Ne forduljatok el tőle sértetten, hogy még veletek sem törődik, rátok sem hallgat! Önmagával harcol, amint én teszem. A szeretet csodákra képes. Ha van egy pszichiáter szakember segítő is, idővel visszakaphatjátok őt. Kicsit megtépázva, sebhelyekkel a testén – lelkén, több ősz hajszállal, de sokkal bölcsebben, mint azelőtt. Abban segítsétek őt, hogy újra higgyen valamiben! Találja meg ismét hitét akár Istenben, önmagában, az életben, a gyógyulásban.
Elszámolásomat megtettem, ez rám tartozott. A végelszámolás már nem az én dolgom lesz, azt túlélőim, az utókor fogja megtenni. Élek, míg élhetek értetek, harcolok, amíg bele nem halok.

Elszámolás


Az agyamban összerendeződött gondolatok ma olyan képet alkotnak, mint az ablakon áttetsző táj. A napfénytől szikrázó hó ragyogása teszi világossá, tisztán láthatóvá a körülvevő világot, a hűvös levegő megóv a valóságtól elrugaszkodott elmélkedéstől.
A kör bezárult, végiggondoltam életem félszáz évének legfontosabb történéseit. A heuréka élmény elkerült, nem pottyant a fejemre a tudás almája. Eddig elkerültem egy összeomlás közeli lelkiállapotot. Ha az elmúlt évek januári kórházi kezeléseire gondolok, ez már önmagában is óriási eredmény vár még rám néhány nehéz nap, de miért ne tudnám átvészelni? Igaz, hogy fizikai, lelki tartalékaim kimerülőben vannak, de az év első perceiben megfogant elhatározásom mindvégig sziklaszilárd maradt, hitem erősödött. Hitem abban, hogy van még elintéznivalóm, ha úgy tetszik küldetésem ezen a Föld nevű planétán. Mert nagyon sok mondanivalóm van a világ számára. Eddigi szótlanságom sem a gondolatok hiánya miatt volt, csupán nem jelenítettem meg mások számára őket. Annyi belső vívódás után már nem tartok senkitől és semmitől.
Belátom – eddig is éreztem – egyetlen hatalmas ellenfelem van: önmagam. Az egyéves háború, amelyet viseltem, még nem ért véget, de talpon maradtam, megtanultam küzdeni. Ha a túléléshez vesztes csatákon át vezet az út, vállalnom kell, mert remélem még unokáim is látni fognak. Pogány hitem ellenére példaképemül a Dalai Lámát választom. Az ő bölcsességét sosem érhetem el, de tanulhatok belőlük. A boldogság művészetét sem sikerült elsajátítanom tőle, de vannak ambícióim. Az emberek szeretete, az emberélet tisztelete és önkéntes száműzetésem között már nem érzek ellentmondást (igazából eddig is csak az emberi ostobasággal, erkölcstelenséggel volt bajom). Remeteségemet egyfajta meditációs iskolának tekintem, amelyben önmagam művelem. Nem öncélúan, mert szeretném az itt megszerzett tudást másokkal is megosztani. Nem tanárként, iskolai keretek között, hanem saját példámmal, írásos üzeneteimmel.
Világossá vált előttem, hogy tovább kell folytatnom saját felszabadításomat. Nem a szó pejoratív értelmében vett gátlástalanságot áhítom. Egyszerűen szabadon szeretném eltölteni életem hátralévő részét. Megvalósítani álmaimat, szavakba önteni gondolataimat, ahogy nekem tetszik. Nem törődöm mások elvárásaival, véleményével, ítéleteivel. Ez az ötven év felvértezett annyi tapasztalással, értelemmel, emberi értékekkel, hogy ne kelljen mások nyomdokaiban szemlesütve botorkálnom.

Anya


Olyan szeretettel, büszkeséggel és féltőn nézte Lórit, ahogyan csak a legjobb anyák tekintenek felnőtt fiúkra.
De jobb oldalt ajka lefelé görbült, jobb szeme, amivel rám pillantott fátyolos volt. Mit vétettél drágám, hogy engem kaptál párodul az első nagy kudarcod után? Nem érdemled ezt a büntetést! Most a Te Istenedhez fohászkodom: Uram! Szabadítsd meg a Gonosztól ezt a csodálatos asszonyt!
Ütött az óra. A himnusz hangjai alatt határoztam el magam, hogy számvetést készítek. A kötelező újévi köszöntők után lopva, csendben, egyedül indultam haza. Az önbevallás elkészítése egyedül az én felelősségem.

Különös szilveszter


Míg mások minden igyekezetükkel azon voltak, hogy ráhangolódjanak egy bolondos, víg kedélyű szilveszterre, rajtam egy különös világvége hangulat lett úrrá. Ha tehettem volna, megállítom az időt, de az megállíthatatlanul ketyegett tovább, mint egy pokolgép.
Angéla vendégeket hívott, Lóri fiam barátnőjét invitálta közös óévbúcsúztatóra. Újra magamra öltöttem egy nevető bohóc álarcát, feketébe öltöztem és elindultunk a szilveszterre előkészített Andrássy kastély felé. Feleségem előtt nem próbáltam játszani, ő tudta, hogy szenvedek. Volt idő közös életünkben, amikor szívesen mentem vele egy –egy táncos, zenés rendezvényre, de már régóta irtózom ezektől. Valahogy úgy érzem magam ilyenkor, mintha meggyőződésem ellenére kényszerítenének, hogy imádkozzak egy templomban.
Barátaink már vártak ránk, azzal fogadtak, milyen jól nézek ki. Rajtunk kívül egy nagy társaság ünnepelt még ott. A sok ember, ismeretlenek és számomra idegenek tovább spanolták a már úgyis pattanásig feszült idegszálaimat. Mit keresek én itt? És ti mit kerestek a közelemben? Mi a fenét nézel rajtam, mit vigyorogsz a képembe? Ilyen belső hangok mardostak.
Vacsora közben a gazdagon megterített asztalon vizuálisan ismerős ételköltemények tárultak elém. Mihelyt a számba vettem egy-egy falatot, úgy éreztem űrhajós kosztot eszem tubusból. Nem esett jól. Általában keveset beszélek társaságban, barátaimnak nem volt szokatlan szótlanságom. Azt nem vették észre, hogy sajátos humorom most nem villant fel, valami rég messzire űzte tőlem. Szánalmasnak éreztem magam, azokat is sajnáltam, akik mellettem szerették volna vidáman elütni az éjfélig hátralévő időt.
Mi keresnivalóm van nekem itt köztetek és egyáltalán ebben a világban? – feszengtem magamban egyre kényelmetlenebbé váló székemen. Az elmúlt egy év képei villantak elém, azok közül is inkább a fekete-fehérek. A színeseket mintha elhagytam volna, hiába próbáltam magam elé idézni. Húgom a családjával a számunkra idegen vendégseregben ünnepelt. Lopva oda-oda pillantottam, eszembe jutottak Márta néni szavai. De megemészthetem-e hogy a párja, gyermekei mögött már rég nem én következem a sorban? Hogy a fizikai közelség ellenére egyre távolodunk, talán már nem is látja az arcomat, nem is hallja a hangomat?
Angéla arcát fürkészem. Az a tündéri arc, amely nemrég megfogott, most bal oldalt nevet, jobb oldalt sír. Úgy szerettem volna vele együtt vidáman, önfeledten táncolni, megfeledkezni a mindennapok gondjairól.

Fehér karácsony


Feleségem édesanyja, édesapja az idei ünnepet nálunk töltötte. Szenteste előtt Lóri ünneplőbe öltöztette fenyőfánkat, én és Angéla az ünnepi vacsorával voltunk elfoglalva. December 24-e valamennyiünk lázas előkészületeivel telt. A hagyományos ünnepi vacsora tiszteletére ünneplőbe öltöztünk kívül-belül. Asztali áldás helyett elmondtam ez alkalomra írott versemet, ami olyan hatást váltott ki, amire mindnyájan sokáig emlékezni fogunk. Még apósom szemében is könnycsepp csillogott, ami talán már régen nem történt meg vele.
Húgaimmal karácsony másnapján ünnepeltünk együtt, nagyon örültek az ajándékainknak. De a korábbi évekből emlékezetes meghitt hangulat hiányzott a családi összejövetelből. Nem tudom igazán mi tette velem, újra egy kellemetlen érzés fészkelte be magát a lelkembe. Egy megmagyarázhatatlan szomorú hang napokig nem engedte, hogy bárminek is örülni tudjak.
A karácsony elmúltával feleségem szüleit hazavittem Beregszászra. Visszafelé a magyar határon órákon át várakoztunk a hidegben fiammal, majd a vámtisztviselők bennünket megmotoztak, az autónkat egy szerelőaknán tüzetesen átvizsgálták.
Az értetlenségünkön kívül semmit nem találtak rajtunk. Ez a bánásmód nem javított törékeny lelkiállapotomon. Újra a depresszió felé sodródtam, így teltek a szilveszteri előkészületek. Úgy éreztem, mintha nem csak a 2005-ös esztendő búcsúztatására készülnénk. Talán a végső visszaszámlálásra?

Ajándékok


Angélával napokig tervezgettük, mit fogunk készíteni. Én szárazvirág kompozíciókból álló faliképeket kezdtem összeállítani, ő szalvétákból ragasztott fali díszeket.
Igazi advent volt számunkra az idei. Nem lökdösődtünk tanácstalanul, pénzünket számlálgatva a bevásárlóközpontok embertömegében, hanem csendben, szeretteinkre gondolva szorgoskodtunk azon, hogy karácsony szellemének méltó ajándékai készüljenek el. Ezt a hangulatot próbáltam rímekbe szedni. Fehér karácsony című versemben, aminek egy-egy példányát is ajándékul szántam.

Advent


Jeges szél hátán ma Szibéria felől megérkezett hozzánk január legerősebb gyermeke. Tombolni kezdett és mi meleg otthonainkba húzódva tértünk ki támadásai elől.
Este Angéla szeretett volna beszélgetni velem az eddig leírtakról, nem próbáltam magyarázkodni. Tudom, hogy érthetetlen számára az a küzdelem, amit folytatok. Megértem elkeseredését, a sok miért?-el kezdődő kérdését. Hiába próbálnám megmagyarázni néhány percben, órában az elmúlt évek eseményeit, szavaim nem adnák vissza hitelesen a bennem lejátszódó érzelmi viharokat. Tetteim mögött mindig magában keresi a hibát, nem tudom letéríteni erről a megközelítésről. Ha írásom végére érek, abból sem biztos, hogy minden érthető lesz, ami velem, velünk történt.
A depresszió átélését saját szubjektív tapasztalásaim, érzelmeim őszinte leírásával igyekszem hitelessé tenni. A huszonhat nap krónikája napló túlélőimnek. Összefüggéseiben értelmezve talán jobban rávilágít a lelki betegség lényegére, de teljes értékű magyarázatot, ok-okozati összefüggéseket nem várhat el az olvasója. Ha ezt ma képes lennék megtenni, bizonyára elismert pszichiáter lennék.
A tanácstalanság csak erősíti bennem annak a szándékát, hogy befejezzem írásomat. Nem kérek megértést, felmentést, egyszerűen láttatni engedem szeretteimnek és másoknak a küzdelmet önmagammal.
Képzeletbeli időutazásomban december 4-éhez értem Borbála és Barbara napja a hónap emlékezetes napjai közé tartozik. Korábban, katona koromban ezen a napon ünnepeltük a tüzérek védőszentjét, Szent Borbálát. Kis húgom leánya névnapja alkalmából újra összejöttek a testvérek. Advent lévén kértem húgaimat, hogy szakítsunk az eddigi szokásunkkal, az idén saját magunk által készített ajándékokkal köszöntsük egymást. Meglepte őket a javaslatom, de talán megértették az okát.

Nekem


Ifjúkorom diáklázadásainak megdöbbentő, naturalista filmkockái, a URIAH HEEP zenéje a darab előtt, a feldolgozás humora, életfelfogása a játék közben mind, mind hozzám szólt, engem erősített. Mit adnék azért, hogy én is így játsszam az életem: Ahogy nekem tetszik!

Ahogy tetszik


Érthetetlen feszültség van bennem. Talán a kísérlet, amit a tervezett huszonhat napon át végzek, túlságosan felzaklat. Olyan, mintha mesterségesen gerjesztett földrengéssel próbálnám ellenőrizni, az ötven év alatt épített épület kibírja-e a terhelést. Folytatom, mert érdekel az eredmény. Vagy összeomlik a ház, vagy épen kibírja a próbát és tovább építhetem. Kockázatos vállalkozás, de értelmet adhat a túlélésre.
Családunk életében különös jelentőséget kapott a mai nap. Tekinthetném ünnepnek, ha a pezsgő elfogyasztása után nem maradt volna bennünk egy kis keserű szájíz. Angéla és Lóránt a polgármester és az anyakönyvvezető előtt ünnepélyesen letette az állampolgári esküt. Anya, apa és fia mától mindhárman magyar állampolgárok. Ha nem jelennének meg előttem az idáig vezető út viszontagságai, önfeledten tudnék örülni. A nagyobb örömet az szerezte, hogy Lóri fiam kérte vezetéknevének megváltoztatását. A nevem így tovább öröklődhet, remélem egyszer unokáim is büszkén fogják viselni.
Az elmúlt év végét felidézve továbbra is fiamra gondolok. December 7-én volt a 18. Születésnapja, igyekeztem összeszedni magam, hogy emlékezetessé tehessem számára azt a napot. Angélával már egy hete terveztük, szerveztük közös ünnepünket. December első szombatjára asztalt foglaltunk egy hangulatos sóstói vendéglőben és Angéla kapott erre a napra három darab tiszteletjegyet a színház premier előadására. Mindhárman izgalommal vártuk az estét.
Az ünnepi vacsora elköltése után, lángoló Gundel palacsinta fényénél kezdtem – kicsit még remegő hangon – pohárköszöntőmet. Visszaidéztem volna az én 18. születésnapomat, de nem maradt meg emlékezetemben. Úgy szeretném, ha fiam egész életében emlékezne arra az estére! Hosszú idő után szavakkal is értésére adtam, hogy szeretem és nagyra becsülöm őt. Amikor kicsi volt, többször is kimondtam, de ahogy cseperedett, csak éreztettem vele. Pedig olykor nagyon fontos kimondani is, hogy valakit szeretünk. Megérinteni, megsimogatni, mosolyogni és csókot cuppantani az arcára, még ha történetesen az illető már felnőtt férfi. Ezen az estén sikerült és ez többet ért mint az ajándék, az elfogyasztott ünnepi vacsora. Szorosabbra fűzte azt a köteléket, ami egy családot jóban-rosszban összetart.
A Móricz Zsigmond Színház ezen az estén mutatta be először Shakespeare: Ahogy nektek tetszik! című darabját. Nagyon szeretem ezt a társulatot, szívvel-lélekkel játszanak minden előadáson. A néhány nappal később megjelent kritika a színészi teljesítményt kivéve elmarasztaló volt. Számomra viszont az előadás minden pillanata emlékezetes marad.

Madárbirs


Nehezemre esik újra átélni azokat a napokat. Szinte csak hányni járt belém a lélek. Minden testrészem remegett, erőm elhagyott. Étvágytalan voltam, nem éreztem az ételek ízét, minden falattal erőszakkal kellett megbirkóznom. Sündisznóállásba vonultam és őrlődtem. Bejelentkeztem telefonon Magda nénihez kontroll vizsgálatra. Éreztem a hangján, tudja, hogy nagy bajban vagyok.
Angélával együtt utaztunk, ő munkába ment Nyíregyházára. A kórházba egyedül mentem. Népes csoport fogadott, mosolyogtak és én nagyon zavarodott voltam. Már a tavasszal Magda néni segítségével első verseskötetem eljutott egy művészeti pályázatra, a fogadó csoport az irodalmi kategória első díját jött átadni részemre.
Feszengve vettem át az elismerést, cseppet sem éreztem büszkének magam. A verseskötet minden egyes darabja egy szilánk volt a testemből, nem vagyok művész, csak egy szenvedő hétköznapi ember. Ugyanakkor ez az elismerés megerősített abban, hogy folytatnom kell az írást, mert az emberekben megértésre talál. Ha ezzel az eszközzel elérhetem, hogy minél többen belelássanak egy depressziótól meggyötört ember, család világába, akkor jót cselekszem.
Az amerikai és amerikai típusú filmek álomvilága, az örökös happy end-el záródó történetek nem a mai magyar átlagemberekről szólnak. Ma életek mennek tönkre, válnak semmivé ebben az olykor embertelen világban. Nem csak sikertörténetek, hanem megrázó mindennapi drámák zajlanak emberáldozatokkal. Gazdagság, fényűzés, éhezés, a hajléktalanok nyomorúsága, az erőszak együtt, egymás mellett jellemzik a mai Magyarországot.
Saját sorsomban látom a depresszió veszélyeit, érzékeny vagyok a környezetemben észrevehető apró jelekre is. Nem statisztikákból, hanem valós emberi drámákból tudom, milyen sokan küzdenek hozzám hasonló gondokkal. Én már felvettem a harcot, időnként még így is csatákat veszítek. Mi van, mi lesz azokkal, akik még nem ismerték fel, mivel állnak szemben? Vagy a család, a környezet elfordul tőlük, vagy fel sem tűnik senkinek, hogy ez az ember már a halálra készül?
Amikor bekövetkezik a tragédia, akkor döbbennek meg.
Milyen érthetetlen? Milyen tragikus hírtelenséggel távozott közülünk? Oda kellene figyelnünk egymásra!
Délután volt, amikor hazafelé autóztunk Angélával. Utunk a közeli kisvároson keresztül vezetett, a város határában egy gyönyörű, termésekkel teli madárbirs bokor mellett haladtunk el. –

Újabb próba


Alig vártam, hogy kiválthassam a gyógyszereimet, hazajöttem és újra nekivágtam az utolsó utazásnak. Magamnak már úgy gondoltam mindennel elszámoltam, a végső összesítés eredménye mínusz végtelenre jött ki. Magába fogadott az a ragacsos fekete űr, amelyben már jártam. Súlytalanul, egyensúlytalanul hányódtam a végtelenben, keresve az örök megvilágosodást, megváltást. Ahol az idők végezetéig gondok nélkül, boldogan létezhetek.
Most sem találtam meg az odavezető utat, újra a fájdalom költözött vissza belém.
Már jártányi erőm nem volt, nem tudtam enni, testrészeim nem engedelmeskedtek akaratomnak. Páni félelem fogott el. Istenem, ne add, hogy magatehetetlenné váljak! Adj még erőt, hogy újra átgondolhassam ezt az ötven évet!
Bár önmagammal szemben már annyiszor visszaéltem, újra lehetőséget kaptam az életre. Életre ítéltettem! Angéla félretéve minden fájdalmát, keserűségét, mindazt, amit ellene vétettem, újra mellém állt.

Életre ítélve


A tegnap leírtak újra megviseltek, ma reggelre sem tudtam szabadulni október vége reményvesztett hangulatától. Nagyon nehezen tudtam talpra állni. Fizikailag ugyan életképes lettem, de ott maradt bennem a be nem fejezett elhatározás feszültsége. Teljesen bezárkóztam, már semmi nem érdekelt. Meg akartam szabadítani a családomat egy tehertől, önmagamtól. Önbecsülésem romokban hevert, értelmetlennek éreztem a múltamat és kilátástalannak a jövőmet.
Október végi verseimben észrevehető volt számomra is, Angéla számára is, hogy nagy baj van.
Márta nénivel folytatott együttes harcunk végén úgy éreztem, magamra maradtam, kihúzták a hónom alól a mankót.
Eszembe jut egyik vele folytatott beszélgetésem, amikor hangot adtam annak a félelmemnek, nem válok-e gyógyszerfüggővé a hónapok óta szedett antidepresszánsoktól, nyugtatóktól. Figyelmeztetett, hogy ezek hirtelen elhagyása nagy veszélyeket hordoz, rendszeres alkalmazás után úgy kell fokozatosan kilopni a páciens szervezetéből. Belátom, nem csak a gyógyszer okozhat függőséget. Márta nénitől pszichikai függőségbe kerültem. Hirtelen megszakítani a vele való kapcsolatot ugyanolyan elvonási tünetet eredményezett, mintha valamelyik gyógyszert hagytam volna el.
Angéla is tehetetlenül szemlélte vergődésemet. A családnak nem lehet megszokni, elfogadni, hogy az apa időnként hátat fordít, önző módon befelé fordul, képes eldobni őt és saját életét. Elkeseredésében egy lemondó, dühös bejegyzést tett munkafüzetembe, verseim végére. Rosszul esett, úgy éreztem megcsúfolta keserveimet, lelki nyomorúságomat. Hosszú ideig nem vettem a kezembe.
A naptár már Halottak Napját jelezte.
Eszembe jutottak az én halottaim. Halálukban magukban hordozták az én halálomat, ami még nem adatott meg, de már úgy éreztem magam, mint a halálraítélt a siralomházban. Eszembe jutottak egykori környezetemben élő férfiak, akiknek sorstársaként éreztem magam. Ha nem maradnak magukban a depresszióval, talán még ma is élhetnének. Sorsukban az én sorsomat láttam. Lelkemben az élet és a halál, élet vagy halál küzdelmében már a halál kerekedett felül.
November 8-át írtunk. Ilyen hangulatban jelentkeztem Magda néninél kontroll vizsgálatra. Minden erőmet összeszedtem, hogy ne lássa rajtam igazi állapotomat. Olyan ösztönös színésszé váltam életemben, hogy el tudtam hitetni vele, nincs nagy baj, csak feszült vagyok.

Út a semmibe


Ájulásomból valamikor másnap délután rázott fel Angéla. Elkeseredetten próbált életet lehelni belém, én hiába próbáltam visszajutni a biztonságos fekete űrbe, már nem sikerült. Egy idő után segített kimennem a fürdőszobába, langyos vízzel igyekezett magamhoz téríteni. Tekintetem a tükörre tévedt. Ha igaz a mondás, hogy a szem a lélek tükre, egy ismeretlen, világtalan ember nézett onnan a semmibe.

Garázsmenet


Végtelen egyedül éreztem magam az autómban. Teljes hangerőre állítottam a zenét és hazáig száguldottam az autópályán. Biztosan fogtam a kormányt, harminc éve vezetek, tudom mikor nem szabad autóba ülnöm. Bár az én életemet már nem sokra tartottam, a másokét féltettem. Minden baj nélkül hazaértem.
A nyomást, amit egész nap éreztem, már nem tudtam, nem is akartam tovább elviselni. Az ágyam mellé tettem egy palack italt, a hozzáférhető összes gyógyszeremet, és felugrottam a garázsmenetre.

Érző levelű mimóza


Ma egész nap sűrű fellegek borították az eget, a szakadatlanul hulló hó mintha csipkefüggönnyel takarta volna el a téli tájat. A hangulat azt az időszakot idézi elém, amikor már megállíthatatlanul sodródtam a vízesés felé.
Szeptember néhány varázslatos napjából észrevétlenül, óvatlanul süppedtem bele október napjaiba. Mint a csavargó, aki mocsaras területre tévedt, egyre mélyebbre merül a sárban, segítségért reménytelen lenne kiáltoznia. A család anyagi helyzete az összeomlás határára ért. Angéla barátainktól kért anyagi segítséget. Tudtam, hogy elkerülhetetlen, örülnöm kellett volna, hogy van még ember, akitől segítséget kaphatunk, de egészen más zajlott le akkor bennem. Kiszolgáltatottnak éreztem magam, mint mindig, amikor segítségre szorultam. Én magam soha eddigi életemben nem szerettem senkitől kérni. A magam erejéből, verítékéből, akár éjt nappallá téve igyekeztem mindent megtenni, hogy kikerüljek a kutyaszorítóból. Már jó ideje ott rejtőzött bennem a tudat, hogy nem én tartom el a családomat, hanem még tőlük is elveszek, hogy orvosra, gyógyszerre, kezelésre költsem. Egy rosszindulatú elváltozásnak éreztem magam családom testén. Egy megoldást láttam, amivel enyhíthetek a család terhein, be kell fejeznem a Márta nénivel folytatott pszichoterápiát.
Október utolsó szerdáján volt a megbeszélt találkozásunk. Egyedül, rendkívül zaklatottan utaztam Budapestre. Angéla több napos továbbképzésen volt, otthon senki sem várt. Egy szerény kis virággal jelentem meg a rendelőben. Márta néni látta rajtam, hogy baj van. Nem értett egyet elhatározásommal, de elfogadta döntésemet. Végső kapaszkodónak lehetőséget kértem tőle, ha nagy bajban vagyok telefonon vagy, személyesen kereshessem. Búcsúzóul, összetörve, remegő hangon köszöntem meg eddigi segítségét és átnyújtottam az ajándékba hozott virágot. Egy érző levelű mimóza volt, amihez ha hozzáérnek becsukja leveleit, de ha jól érzi magát, kedves kis virággal ajándékozza meg gondozóját. Én voltam abba a cserépbe ültetve, akkor éppen összezárt levelekkel. Vajon Ő túlélte az elmúlt néhány hónapot?

Lejtőn


A nyárvégi árnyak után eljött az ősz, szeptember. Ez a hónap még az évszak azon része, amit el tudok viselni. Beérnek munkám gyümölcsei, a szó valós és átvitt értelmében egyaránt. Szemet gyönyörködtető volt a zöldségeskert és a díszkert. Gyakorlatilag minden feltételét megteremtettem annak, hogy tervezett kertépítő vállalkozásom beindulhasson. Csak a továbblépés anyagi feltételei hiányoztak. És még valami, ami mindennél fontosabb lett volna: lelki békém.
A nyár végén már felszínre törő érzések kezdtek elmélyülni. Egyre többet töprengtem, főként a Hogyan tovább? kérdése foglalkoztatott. A vállalkozás indításához korábban beígért segítség homályos ígéret maradt, a család nehéz helyzetbe került.
Szeptemberben beindult az iskolaév, Lóri fiunk beköltözött Szolnokra a kollégiumba. Angéla a gyermekváros kollégiumát vezette, mellette tanított a szakiskolában, másodállást vállalt egy nyíregyházi gimnáziumban. Esténként hulla fáradtan tért haza, láttam rajta, hogy ez az állapot már nem tartható fenn sokáig. Egyre nehezebben viselte a tanítással, gyermekekkel és felnőtt kollégákkal vívott napi csatározásokat. Szívpanaszai újra előjöttek, egyre jobban megviselte a szervezetét a napi munka és én. Hiába látta rajtam (olvasta az éppen aktuális verseimet), hogy elindultam az úton, amely az összeomláshoz vezet.
Lassította a depresszió eluralkodását Márta nénivel való rendszeres találkozásunk. Ebben az időben a pszichoterápia már hármasban zajlott, a beszélgetéseken Angélával együtt vettem részt. Sok közös dolgunkat a főorvos asszony segítségével másfajta megvilágításban tudtam értelmezni, gyakran kis apróságokról is kiderült, mennyire fontosak, vagy éppen milyen veszélyeket hordoznak magukban.
Lelkiállapotom, törékeny lélekvesztőm már veszélyes vizekre tévedt. Érzelmeim egyre nagyobb amplitudóval szörföztek a háborgó habokban. Nem csoda hát, hogy amikor néhány őszi délutánon kikapcsolódásra vágyva a nyíregyházi Vidor Fesztivál szabadtéri koncertjeire beültünk, óriási élményben volt részem. Teljesen át tudtam adni magam a zenének, eggyé váltam azzal. A vidám és szomorú dallamok mintha valahonnan belülről szólaltak volna meg. A rendezvénysorozat az őszt köszöntötte, az elmúlást, mégis a vidám alaphang jellemezte. És én akkor értettem meg, hogy a halál, az elmúlás nem csak a fájdalmas vég pillanata.
Lehet felemelő, akár vidám is, ha egy tartalmas, értelmes, tisztességes élet végére teszi ki a pontot.

Baljós árnyak


Vigasztalan szürkeségben indult a mai nap is. Emlékeimből újra a nyarat idézem, pontosabban a nyár végét. A hatalmas erőfeszítésről már szóltam, most azokra a baljós jelekre gondolok vissza, amelyek beárnyékolták az örömteli munkát.
Mintha valamely természeti vagy természetfeletti erő tudtomra akarta volna adni, hogy a magam köré épített paradicsom nem az a kert, amelyben Ádám és Éva a tudás fáján termett almát megkóstolta. A nagyra nőtt paradicsomfáim termései lekezdtek megbetegedni, feketedni. A gyönyörű hófehér galambpáromat széttépték a macskák. A településeinket is elérő hernyóinvázió az én kertemet is megtámadta. Elkeseredetten kezdtem harcolni a természettel, és persze önmagammal.
Néhány napra ismét a depresszió kerekedett felül lelkemen. Márta nénivel közösen sikerült elérni, hogy nem kellett kórházba kerülnöm, de már ott motoszkált legbelül a kétely. A kérdés, hogy vajon tudok-e szabadulni valaha is a mindent elpusztító életérzéstől?
A család anyagi helyzete is egyre romlott. Két alkalommal is orvosi felülvizsgáló bizottság elé idéztek, mindkét testület munkaképesnek nyilvánított, azt javasolták, kerüljem a pszichikai, fizikai megterheléssel járó munkát. Közel ötvenévesen, két diplomával, pedagógusként az Isten háta mögötti Tiszadobon mit tehetek?
Az elkeseredés egyre nőtt bennem. Csak feleségem és Márta néni tartotta bennem a lelket és biztattak, hogy ne törődjek bele a döntésbe. Munkaügyi bírósághoz nyújtottam be keresetet. Úgy éreztem, hogy minden emberi érintkezés óriási feszültségeket kelt bennem, így hát kerültem az embereket.
Alakítottam tovább a birodalmamat, de ez az építés már nem annyira az önfeledt, örömteli alkotómunka volt. Sokkal inkább a figyelemelterelés, kétségeim elnyomása volt a célja. A görcsösség, túlhajszolttá váló tevékenység terveim valóra váltását egy időre felgyorsította, de éreznem kellett volna, hogy az út zsákutca. Minél gyorsabban érek a végére, annál nagyobb lesz a csalódásom felismerni, hogy sehová sem vezet.

Hiábavalóság


Ezt az érzést nem tudtam fiamnak megadni, amit nagyon sajnálok. Az életünk megpróbáltatásai során érezni, hogy bármit tettél, ők megbocsátanak neked, feltételek, előítéletek, érdekek nélkül szeretnek és támogatnak – ez mindennél fontosabb.
A hadseregben a szó igazi értelmében is megtanultam a bajtárs fogalmát. Nincs nagyobb bűn, mint bajtársaink ellen véteni. Ezért nem tudtam soha megérteni, elfogadni pedagógusi pályám során, amikor az egyik állami gondozott gyermek megverte, kihasználta, meglopta társát, mondhatom úgy is: Sorstársát, bajtársát.
Az én bajtársaim mára családom tagjai lettek. Ismeretlen vagy ismerős sorstársaim nyomorúsága sem hagy érintetlenül. Ha gondolataimmal segítem őket, nem éltem hiába.

Hiányok


Emlékszem az ő gyermekkori névnapjaira, születésnapjaira. Mindig a legnagyobb családi ünnepek voltak, külsőségeiben is, de leginkább érzelmi tartalmában. Én és a húgaim családjainkkal mindenki névnapját, születésnapját együtt ünnepeltük. A családi összetartozás érzése mindig erőt adott elviselni az élet megpróbáltatásait. Feleségem és fiam mellett mindig ott éreztem testvéreim és gyermekeik szeretetét, segítőkészségét, aggódását. Bár a névnapok, születésnapok közös megünneplése ritkult, az összekötő kapocs semmivel nem pótolható erőt jelent.

Nevek


Ma Lóránt napot jelez a naptár, fiam névnapja van. Visszagondolva közös életünkre, eszembe jut az a vágyakozás egy gyermek után, amely találkozásunk előtt boldogtalanná tett. Magam elé tudom idézni azt a boldogságot is, ami egymásra találásunk után kitöltötte lelkemet.
Emlékszem, milyen érthetetlen volt számára, miután Angélával házasságot kötöttünk, a mi vezetéknevünk és az ő vezetékneve különbözött. – Engem miért nem hívhatnak úgy, mint titeket? – kérdezgette gyakran. Hiába próbáltuk magyarázni, jog és törvények az ő számára felfoghatatlanok voltak. Amikor általános iskolába került, megismerte a betűvetés tudományát, saját maga írta füzeteire: ÁNCSÁN LÓRÁNT. A szívem összefacsarodott. Próbáltunk feleségemmel az örökbefogadási lehetőségeknek utánajárni, de annyira bonyolult jogi herce-hurcával járt volna, hogy nem vágtunk bele.
Ma már felnőtt, teljes jogú magyar állampolgár, ugyanis néhány napja kaptuk a hivatalos értesítést, hogy Angéla és Lóránt tíz évi várakozás után végre megkapták a magyar állampolgárságot. Ma már önállóan dönthet, megváltoztatja-e a vezetéknevét. Még nem tudom, hogyan választ, azt szeretném, ha az én legkisebb befolyásom nélkül történne mindez.
Angélával szerettünk volna közös gyermeket is, ezt a természetre bíztuk, nem kaptuk meg az égi áldást. Miután lelki zavaraim jelentkeztek, és egyre erősödtek, féltem tovább lépni, orvosi segítséget igénybe venni. Feleségem első házasságában született fiamat az első pillanattól sajátomnak tekintem.
Az ő ragaszkodása eredményeként soha nem éreztem űrt a lelkemben.
Az évek során remek fiatalemberré cseperedett. Személyisége kezd kiforrni. Tudom, hogy amit eddig megtettünk, vagy nem tettünk meg, megalapozta egyéniségét, szülőként már keveset tudunk tenni bármit megváltoztatni abban. Nem is kell, legfeljebb nem hagyjuk szó nélkül, ha valami nem tetszik, vagy nyugtalanít bennünket.

Öregedés


A körülöttünk élők öregedését természetesnek vesszük. Az is a természet rendjéhez tartozó dolog, hogy gyermekeink felnőnek. De miért gyűlnek az én ráncaim? Miért fáj az én derekam? Miért nem látok olyan élesen, mint egész életemben? Miért kezdenek deformálódni vonásaim, testem bizonyos alkotói? Nem tudom, az idő múlásával megbékélhetek-e ezzel a gondolattal. Még nem vagyok kész beletörődni, elfogadni ezt a megállíthatatlan folyamatot.

Diszharmónia


A csendben duruzsoló cserépkályha mellé, az íróasztalhoz ülök. Nem nézek ki az ablakon, azt akarom, hogy a kellemes meleg visszahozza az elmúlt nyár emlékét.
Hatalmas fizikai munkát végeztem, segítséget csak a legvégső esetben vettem igénybe. Feleségem édesapja segített, amikor többemberes munkafázisba értem. Teljesen átalakítottam a belső udvart, szegény Juliska néni szelleme már nem találna haza. A legnagyobb munka a ház két oldalát szegélyező terasz faszerkezetének elkészítése volt. Ebben a család barátja segített, aki szakember. A legszükségesebb, szakértelmet igénylő munkát közösen végeztük, a befejezés, készre munkálás rám várt.
Szívesen végzek fizikai munkát. Egész életemben emberekkel foglalkoztam, szellemi munkát végeztem. Sivár, lakótelepi tömbházakban éltem életem java részét, csak néhány éve adatott meg, hogy vidéki, kertes házban teremtsek otthont családom számára.
A házvásárlásban nem elsősorban az motivált, hogy vagyont szerezzek (még ha teljes egészében hitelből is), sokkal inkább vezérelt az a tudat, hogy saját képemre formálhatok, igényeinknek megfelelően alakíthatom ki életterünket.
Mindig szerettem barkácsolni. Gyerekkoromban kertet műveltünk, háziállatokat tartottunk. Apám egy igazi polihisztor volt. Nem volt olyan munka, amelyet ne tudott volna saját erejéből elvégezni. Én állandóan körülötte legyeskedtem, igényelte is a segítségemet, aminek nagyon örültem. Akkor éreztem rá először az alkotás örömére. Amikor szemmel láthatóvá, kézzel foghatóvá válik ötletem, elgondolásom, értelmet nyer hosszú órákon át tartó fáradságom, verítékem.
Az elmúlt nyarat végigkísérte ez a jóleső érzés, ugyanakkor megjelent egy félelmet keltő árny a napsütésben. Az öregedés jelei voltak, amelyek szándékaim, terveim valóra váltásának időnként gátat szabtak. Az aprólékos munkavégzésben akadályozott közellátásom romlása, a szemüvegviselés. Megerőltető fizikai munkámat állandó derékfájás kísérte. A fizikai fáradékonyság jelei aggasztottak.
Rá kellett ébrednem, hogy ötvenévesen testem bizonyos alkatrészei amortizálódtak és ez a folyamat megállíthatatlan. Egy tevékeny, örökmozgó ember számára rendkívül lehangoló ez a tudat. Hajtottam volna magam, mint egy sztahanovista brigádvezető, de egy idő után a gépezet csikorogva megálljt parancsolt. Lelkem és testem összhangja megbomlott. A test korlátai, tűréshatára miatt már nem volt képes megtenni azt, amit tudatom diktált.

Falak között


Tegnap este valami balsejtelem legyintett meg, valami megmagyarázhatatlan, lehangoló érzés. Ma reggelre sem múlt el, rosszkedvűen ébredtem.
Tegnap a művészethez fűződő viszonyomról írtam, amely boldogságom és boldogtalanságom kísérője lett. Máig meghatározó zenei élményem a Pink Floyddal való találkozásom. Az ún. pszichedelikus rock, amelyet képviseltek, lelkemmel azonos hullámhosszon lüktetett. Amikor megjelent a Fal című albumuk, éreztem ez nekem, és rólam szól. Amikor a zenei anyaghoz film is készült, az csak megerősítette kötődésemet ehhez a zenei világhoz. Akkor még hivatásos katonatisztként naponta szenvedtem az uniformizálás, a katonai hierarchia, gyakori megaláztatások, állandó katonai készenlét hatásaitól.
Én magam is csak egy tégla voltam a falban, akit vaskalapos szigorral neveltek és állandóan falak vettek körül. Életemben a FAL kettős jelentéssel bírt. Egyrészt áthatolhatatlan falat, amely szabadságomban minduntalan korlátozott, amit le kellene döntenem, de erőtlennek, olykor gyávának éreztem magam. Indulatok feszültek bennem, de megelégedtem azzal, hogy teljes hangerőre állítva magnómat a Pink Floyd vagy más kemény fémzenét játszó zenekar üvöltse a világba érzéseimet.
Másrészt falak közé menekültem, ha veszélyben éreztem magam. Elzárkóztam a világ ártó szándékai elől, elrejtve érzéseimet, fájdalmaimat. A magam köré emelt falak biztonságot adtak ugyan, de magányosság is tettek. Még akkor is, amikor szerető családra találtam. A bennem évtizedek alatt rögzült önvédelmi ösztönt még szeretett feleségem, fiam sem tudta feloldani. Nem tettem ellene semmit, úgy éreztem, őket óvom meg ezzel attól a keserűségtől, ami időnként rámtört.
Máig sem tudtam ezt a falat lebontani, bár néhány téglát már sikerült kiemelnem belőle. Elsősorban az írás segített. Olyan jólesik szavakba önteni, mit gondolok a világról, hogy olykor órákon át megáll az idő körülöttem. Ami utána következik, olyan érzés, mint amikor egy nehéz zsákot a hátadon cipelsz és végre a helyére dobhatod.
A másik tégla, amit a falból kiemeltem, megnyitotta a szabadság felé vezető utat. Már nem akarok senki kénye-kedve szerint élni, nem akarok mások elvárásainak megfelelni. Igaz, időnként úgy érzem, hogy ez a szabadság a szabadesés szabadsága. Ha sikerülne legyőznöm félelmeimet, a depressziót, tudom, hogy az alkotás szabadsága lesz.
Csak legyen erőm küzdeni!

Irodalom


Gyermek- és ifjúkoromban kedvelt időtöltésem volt és maradt az olvasás. Apám jelentős könyvtárat gyűjtött, az irodalom szeretete innen indult. Csendben félrevonulni, egy könyvvel a kezemben a szerző világába utazni nagy élmény volt számomra. A magyar nyelv tisztelete, a gondolat szabadsága, saját elmém művelése a könyveknek köszönhető. Valamennyi elolvasott könyv gazdagabbá tett, amit soha senki nem vehet el tőlem.
Amikor lelki válságaimból pszichológusok próbáltak kivezetni, beszélgetéseink után többen megjegyezték, hogy nagyon megfontoltan, kimérten beszélek. Ez csak egy ismeretlen számára szokatlan, én mindig így kommunikálok. Egykori tanítóm jut eszembe, aki azt tartotta, hogy a tiszta, világos, érthető beszéd megmutatja, rend van-e a fejünkben. Én igyekeztem rendet tartani.
Az ecset művészi vezetésére, a hangszer billentyűinek mozgatására nem áll rá a kezem. De a nyelv sokszínűsége, zenéje, ritmusa ki tudja fejezni, hogyan látom önmagam és a körülvevő világot.
Ha ezt mások számára is élvezhetően, értelmezhetően teszem, már nem volt hiábavaló ez az ötven év.

Művészet és boldogság


Ma újraértelmezett életemre gondolok, arra a több fegyverrel is vívott harcra, amely maradandó nyomokat hagyott bennem. Minden kis szalmaszálba belekapaszkodtam, amitől eredményt reméltem. Gyermekkorom óta fogékony voltam a művészetek iránt. Leginkább a zene volt és maradt, ami kis időre feledtetni tudta saját lelki békétlenségemet, vagy éppen – amit nem tudtam szavakba önteni – megfogalmazta helyettem.
A könnyűzene volt, ami kaput nyitott más műfajok befogadására. Kedvencem volt az Emerson, Lake and Palmer trió, az ő feldolgozásukban találkoztam például Muszorgszkíj, Bernstein muzsikájával, vagy a japán Tomita, aki szintetizátorra hangszerelt komolyzenei műveket. Emlékszem, főiskolás koromban milyen fenntartásokkal mentem az első operaelőadásra. Csodálatos élménnyel lettem gazdagabb. Szinte minden zenei műfajban megtaláltam azokat a nekem szóló darabokat, amit naphosszat dúdolgattam, szinte minden porcikámat átjárta a zene lüktetése. Onnan lehetett megtudni, hogy a lelkem rendben van-e, ahogyan reagáltam a zenére.
Emlékszem Márta nénivel folytatott egyik beszélgetésünkre. Éppen arról beszéltem, hogy lelkemnek vannak olyan zugai, ahová még a számomra oly fontos embereket sem engedek be. Egyfajta pszichikai intim zónának magyaráztam. Ez a fajta megközelítés láthatóan meglepte. Huncutul összehunyorította a szemét, kicsit töprengett, majd azt javasolta hallgassuk meg feleségemmel közösen Bartók: A kékszakállú herceg vára című operáját.
Lázas kutatásba kezdtünk, szerencsére tudomásomra jutott, hogy Debrecenben a Csokonai Színházban éppen játsszák a darabot. Nagy élmény volt mindkettőnk számára. Szinte azt éreztem, én és Angéla játszik a színpadon.
A képzőművészeten belül elsősorban a festészet állt közel hozzám. Gyermekkoromtól nagy hatással volt rám néhány festő, számtalan albummal gyarapítottam az évek során könyvtáramat. Az elmúlt évtizedek során megvontam magamtól a művészetek tanulmányozását, élvezetét. Fontosabbnak tartottam a mindennapi robotot, húsdarálót, a pénz utáni futkosást.
Ha egy kis szabadidőm volt, inkább próbáltam pihenni és őrlődtem.
Az elmúlt évben visszataláltam régi önmagamhoz, kedvenc festőimhez. Salvador Dali művészete meghatározó szerepet kapott életemben. Megfestette azokat a képeit, amelyek a világot úgy tükrözik, ahogyan gyakorta én is látom. Hiszen a világról alkotott képünk más és más. A világ érzékszerveinken, személyiségünkön, érzelemvilágunkon, hangulatunkon, gondolkodásunkon áthatolva különböző lenyomatokat képez lelkünkben. Ettől szép, változatos és magával ragadó a művészet.

Idehaza, odahaza


Ha azt mondjuk, Magyarországon egyre nő az emberek közötti megélhetési különbség, a határ túloldalán óriási szakadék tátong. Kevés a munkahely, ott is rosszul, gyakran késedelmesen fizetnek, nagyon sok a szegény ember és a koldus.
Évek óta nyomon követjük egy kisfiú sorsát, akit egy parkolóban ismertünk meg. Felajánlotta, hogy vigyáz az autónkra. Sanyika különb volt, mint a többi koldusgyerek. Ruházata siralmas, de mindig tiszta volt, mint ahogy általában a külsejéről is meg lehetett állapítani. Ha meglátott, már messziről integetett, mindig mosolygott, soha sem követelőzött. Kenyeret, kiflit, édességet kapott tőlünk, amit mindig tisztelettudóan megköszönt. Időnként fiunk már nem használt ruháiból, cipőiből vittünk neki ajándékba.
Nemrégiben találkoztam vele, már kész férfi. Örömmel újságolta, hogy egy gazdaságban dolgozik, szállást, étkezést és jó fizetést kap, nagyon boldog. Én is örültem a jó hírnek. De szeretnék hasonlítani hozzá! Koldusként, nincstelenként bizakodni a jövőben, örülni az élet apró örömeinek. Erre az érzésre kellene valahogy újra rátalálnom!

A rút kiskutya


Rútsága miatt feleségem tiltakozik, de én minden alkalmat megragadok, hogy szerteoszlassam előítéleteit a kutyussal szemben. Elejtettem egy mondatot, miszerint igazán jól csak akkor leszek, ha egy ilyen bulldog kiskutyám lesz.
Nem tudom észrevette-e a célzást.

Állati terápia


Ma a reggeli napirendem ugyanúgy kezdődött, mint évek óta minden napom. Bejártam kis állatkertemet, megetettem lakóit. Ők hozzám tartoznak. Nem gazdasági haszon miatt gyűjtögetem őket, sokkal inkább fontosabb az a felelősség, hogy gondoskodnom kell róluk. Ha jókedvem van, ha rossz a hangulatom, ők várják a mindennapi gondoskodást.
A baromfiudvar királya, a bóbitás kakas hangos kukorékolással üdvözli a reggelt, a felkelő Napot. Nekem is jelzi, ideje már felkelnem, hiszen mindenki éhes. Mekecs, a kecskemama felnőttesen, míg Mekike a gidája gyermekien kéri a maga ennivalóját. Még épp hogy kilépek az ajtón, Mici kutyám a közép-ázsiai juhász szuka jellegzetes éneklő hangján kér, hogy igyekezzek, mert már ő is, Maci a kaukázusi juhász kutyám is türelmetlen.
Valamennyi állat kicsi korában került otthonunkba, joggal érezhetik magukénak és én is hozzám tartozóknak érzem őket. Ha külső szemlélő lenne tanúja, hogyan bánok velük, bizonyára azt gondolná rólam, nincs ki mind a négy kerekem. Beszélek hozzájuk, becézgetem, simogatom őket, elvesztésük lelkileg is megvisel, Mint ahogyan ma is szomorúan gondolok arra a magyar óriás galamb párra, akiket a nyáron vesztettem el. Fiatalok voltak, hófehérek, még utódokat sem neveltek, amikor a szomszédok macskái összetépték őket saját udvarunkon. Régóta nevelek galambokat, mert aranyosak, kedvesek, szeretetre méltóak, nagyon szelídek. Totyogva járnak-kelnek az udvaron, érdeklődve bepillantanak a konyhába, olykor be is sétálnak, amiért nem lehet haragudni rájuk.
Fiacskánk nemrégiben töltötte be 18. Életévét, feleségemmel úgy gondoltuk, csak fehér galambokat nevelünk, amit fiunk esküvőjén fogunk szabadon engedni. Most még tél van, egy galamb pár maradt a csapatból. Tavasszal, amikor meg tudom oldani a macskák távoltartását az udvaromtól, akkor fogok újra galambokat gyűjteni a nagy esküvőre és persze az én gyönyörűségemre.
Attól az időtől számítom az állatokhoz való különös ragaszkodásomat, mióta csalódtam az emberekben, amióta visszavonultan élek. Állataim feltétlen hűségét, szeretetét nap, mint nap megtapasztalom. Ha szemükbe nézek, mindig őszinteséget látok és hálát. Még soha nem csalódtam egyik kedvencemben sem. Nem döfött hátba, nem okozott fájdalmat, szomorúságot.
Persze a családom a legfontosabb, nélkülözhetetlen része az életemnek. A múlt tavasszal kutyakiállításra vittem őket, igyekeztem ráirányítani figyelmüket az angol bulldogra, amit régi vágyam befogadni otthonomba.

Írás


Ilyenkor – mivel nem akaratom vezérli a kezem – az elkészült vers őszinte vallomás, csapongó gondolataim kézzel fogható anyagi lenyomata. Megmutatja, hogy a maszk, amelyet védekezésül arcomra öltök, mit rejt maga alatt. Eddigi életem során ösztönösen álarccal fedtem mások elől marcangoló érzéseimet, nem akartam kiszolgáltatni magam mások rosszindulatának, intrikáinak vagy éppen hozzátartozóimat próbáltam megvédeni önnön fájdalmaimtól. Ma már én is egy rögzült, helytelen reakciónak érzem, de tudatosan nehéz változtatnom rajta. Megteszik helyettem verseim.








Ilyenkor – mivel nem akaratom vezérli a kezem – az elkészült vers őszinte vallomás, csapongó gondolataim kézzel fogható anyagi lenyomata. Megmutatja, hogy a maszk, amelyet védekezésül arcomra öltök, mit rejt maga alatt. Eddigi életem során ösztönösen álarccal fedtem mások elől marcangoló érzéseimet, nem akartam kiszolgáltatni magam mások rosszindulatának, intrikáinak vagy éppen hozzátartozóimat próbáltam megvédeni önnön fájdalmaimtól. Ma már én is egy rögzült, helytelen reakciónak érzem, de tudatosan nehéz változtatnom rajta. Megteszik helyettem verseim.









Ilyenkor – mivel nem akaratom vezérli a kezem – az elkészült vers őszinte vallomás, csapongó gondolataim kézzel fogható anyagi lenyomata. Megmutatja, hogy a maszk, amelyet védekezésül arcomra öltök, mit rejt maga alatt. Eddigi életem során ösztönösen álarccal fedtem mások elől marcangoló érzéseimet, nem akartam kiszolgáltatni magam mások rosszindulatának, intrikáinak vagy éppen hozzátartozóimat próbáltam megvédeni önnön fájdalmaimtól. Ma már én is egy rögzült, helytelen reakciónak érzem, de tudatosan nehéz változtatnom rajta. Megteszik helyettem verseim.








Ilyenkor – mivel nem akaratom vezérli a kezem – az elkészült vers őszinte vallomás, csapongó gondolataim kézzel fogható anyagi lenyomata. Megmutatja, hogy a maszk, amelyet védekezésül arcomra öltök, mit rejt maga alatt. Eddigi életem során ösztönösen álarccal fedtem mások elől marcangoló érzéseimet, nem akartam kiszolgáltatni magam mások rosszindulatának, intrikáinak vagy éppen hozzátartozóimat próbáltam megvédeni önnön fájdalmaimtól. Ma már én is egy rögzült, helytelen reakciónak érzem, de tudatosan nehéz változtatnom rajta. Megteszik helyettem verseim.

Fegyvert választok


Ma minden amellett szól, hogy kiegyensúlyozottnak érezzem magam. Azon az egy év előtti tavaszon is ez volt a meghatározó, az alkotás öröme, naponta látható eredménye jótékony hatással volt rám. Feledtette lelki nyomorúságaimat, azt hihettem volna, hogy minden rendben van. A gyógyszerektől, a fizikai fáradtságtól hamar és jóízűen aludtam el, de a nyugodt alvásból éjjel 2-3 óra tájban mindig felébredtem.
Ha ágyban maradtam, ilyenkor elővettek, nyomasztottak a múlt rémálmai. Inkább felkeltem, kimentem a konyhába, ne zavarjam a családot a pihenésben. Ezek a hajnali órák voltak a szellemi alkotás időszakai. Rendületlenül írtam a verseimet, szabadjára engedtem gondolataimat, terveztem a jövőmet, vagy éppen átgondoltam eddigi életemet, Márta nénivel folytatott beszélgetéseimet.
Ma már tudom, a depresszióból való teljes gyógyulás még ha minden feltétele kedvező is- hosszú évekig tartó küzdelmes folyamat. Nem nélkülözheti a pszichiáter szakember segítségét, de eredménye döntően attól függ, én milyen eltökélt vagyok.
Ha kiegyensúlyozottnak érzem magam, a világot ki tudnám fordítani a sarkaiból. Még akkor sem szabad megfeledkezni a veszélyről, amely éberen figyeli gyengeségem minden apró jelét. Elég egy mások által rosszul megfogalmazott mondat, egy gesztus, egy élethelyzet, amiből korábban egyenes út vezetett az összeomláshoz – beindul egy folyamat.
Kezdetben az aktivitás csökkenése, szótlanság, töprengés követi, majd jön a befelé fordulás, teljes elzárkózás a külvilágtól. A rémálmok, kavargó indulatok, melyek egyre elviselhetetlenebbek számomra. Az utolsó, legmélyebb fázis, amikor már tehetetlen vagyok, nem vagyok képes úrrá lenni magam felett, menekülnöm kell valahová vagy sehová.
A heti rendszerességgel való találkozás Márta nénivel abban segített, hogy nem juthattam ebbe az utolsó fázisba. Idejében meg tudtuk beszélni, fel tudtuk oldani a felgyülemlett feszültségeket.
Ma, amikor már a főorvos asszonnyal csak telefonon tartom a kapcsolatot, magamnak kell éberségemet megőriznem önmagamra odafigyelve kell észrevennem azokat az apró jeleket, amiből következtetni lehet arra, hogy szép lassan beindult egy folyamat, amit ha nem sikerül kezelnem, megállítanom, óhatatlanul a veszélybe sodor. Erre eddig többé – kevésbé bevált a versírás. Soha nem elhatározott szándék vezérel, hogy elővegyem a tollat. Belső késztetést érzek kiírni magamból egy érzést, egy még meg nem fogalmazott hangulatot, ami papírra vetve nekem is, Angélának is jelzi pillanatnyi pszichés állapotomat.

Építés


Kedvelt időtöltésünk volt a Márta néni rendelőjével szomszédos vásárcsarnok bejárása. Mindig találtunk valami különleges virágot, fűszernövényt, zöldségpalántát, amit vásárfiaként hoztunk haza Tiszadobra. Fokozatosan benépesült a sziklakert, a zöldségeskert, aminek a bejáratához két tő paradicsomfát ültettem. Magas oszlopokra futtattam a palántát, ami hihetetlen gyorsan nőtt. Egy idő után, mint egy diadalív, úgy köszöntött, ha a kertbe indultam.
Két éve vásároltuk azt a kis öreg parasztházat, amelyben ma élünk. Tulajdonosa Juliska néni volt, a falu egykori bábaasszonya, aki hamar magára maradt és egyedül gondozta, gazdálkodott a portáján.
Az első időszakban a környékbeliek gyakorta felajánlották segítségüket a kert gondozásban, mivel tulajdonképpen egy dupla telek övezte a házat. Nem nézték ki belőlünk, pedagógusokból, hogy megbirkózunk a feladattal. Az első év után azonban egyre kevesebben kerestek nálunk napszámot.
Gyakran gondolok arra, hogy Juliska néni bizonyára elégedett a mennyben, mert jó kezekbe került, amit egy életen át épített. Megváltoztattuk a ház és környezete arculatát, a mi igényeink szerint alakítottunk, szépítettünk rajta.
Pirkadattól sötétedésig a szabadban voltam. Csak akkor éreztem fáradságot, amikor ágyba kerültem, ez a kimerültség csak öregedő csontjaimnak szólt, gondolatban új és új tervek, ötletek születtek. Repült az idő és boldog voltam. Örömmel foglalatoskodtam az én kis édenkertemben.
A szomszédok jöttek-mentek, érdeklődve figyelték szorgoskodásomat, szóvá is tették, milyen gyönyörű itt minden. Jó visszagondolni arra a tavaszra.

Vissza a paradicsomba


A január ma is azt az arcát mutatta, amit szeretek. Szikrázó napsütés csalt elő a meleg szobából, feledtetve hideget és szunnyadó természetet. A nap nagy részét a ház körüli teendők ellátásával töltöttem. Régen vártam már, hogy egy kis fizikai munkát végezhessek. A fizikai aktivitás mindig jólesik, érzem ahogyan ereimben a vér nekilódul, izmaim újra zakatolnak, mint egy lokomotív hajtókarjai.
A nap végén gondolatban újra felidézem az egy éve történteket. A kórházban eltökélt szándékom volt, hogy másképpen próbálok talpra állni, mint ahogyan eddig tettem. A gondolkodásomon szerettem volna először változtatni. Elhatároztam, hogy önző leszek. Úgy próbálom irányítani a sorsom, hogy örömet leljek abban, amit teszek, ne hagyjam magam mások által letéríteni erről az útról. A világot megváltoztatni nem tudom, de a saját kis mikrokörnyezetemet paradicsommá tehetem. Ha megtalálom saját belső harmóniámat, boldogságomat, azzal azokat is boldoggá tehetem, akik számomra fontosak.
Néhány év hiábavaló harca ráébresztett, hogy bár fontosak a gyógyszerek amiket kezelőorvosom rendelt számomra, önmagában az már nem elég. Egy olyan pszichiáter szakemberre van szükségem, akit én magam feltétel nélkül elfogadok, akiben megbízom. Márta nénit feleségem találta meg Budapesten. Éppen mentálhigiénés képzésen vett részt, itt kért és kapott tanácsot, pontosabban a főorvos asszony nevét és elérhetőségét.
Első találkozásunkról már szóltam. Nagy hatással volt rám minden alkalom. Szembesülni életem, kudarcaim, ismert vagy még meg nem fogalmazott félelmeim sokaságával napokra töprengővé tett. Angéla, a feleségem kicsit féltett is ezektől a felkavaró érzésektől, amelyek kezdetben találkozástól – találkozásig tartottak, majd 2 hónap után 2-3 nap alatt fel tudtam dolgozni a bennem lévő feszültségeket.
Szép lassan elmúlt a tél, helyet adva a rügyfakadásnak, a természet hatalmas energiái kiszabadultak a hó rabságából. Az én életerőm is kezdett visszatérni, hozzáláthattam a földi paradicsom felépítéséhez. Benépesítettem kis állatkertemet, gyűjtögettem a dísznövényeket, anyagokat és eszközöket a kertépítéshez. A közeli Mádról gyönyörű szikladarabokat válogattunk, ebből építettem meg a díszudvar ékkövét, egy díszkutat. Ebből alakítottuk ki Angélával a sziklakertünket.
A heti Budapesten tett kirándulásunk nem csak lelki békém helyreállításának tett jót. Összekapcsoltuk városnézéssel, múzeumlátogatással, bevásárlással.

Harc a Nagyúrral


Ugyanakkor magamnak is világossá tettem, szavakba öntöttem azokat a nyomasztó, lelkem mélyére száműzött gondolatokat, ami a mélybe tudott taszítani.
Családom most is, mint annyiszor, értésemre adta, hogy fontos vagyok a számukra. Feleségem visszaidézte kezdeti éveinket, amikor olyan boldogok voltunk. Ekkor határoztam el magam, hogy tudatosan, fogamat összeszorítva, arcomra harci jeleket festve csatába indulok. Megküzdök a depresszióval, még ha beledöglök, akkor is.

















Ugyanakkor magamnak is világossá tettem, szavakba öntöttem azokat a nyomasztó, lelkem mélyére száműzött gondolatokat, ami a mélybe tudott taszítani.
Családom most is, mint annyiszor, értésemre adta, hogy fontos vagyok a számukra. Feleségem visszaidézte kezdeti éveinket, amikor olyan boldogok voltunk. Ekkor határoztam el magam, hogy tudatosan, fogamat összeszorítva, arcomra harci jeleket festve csatába indulok. Megküzdök a depresszióval, még ha beledöglök, akkor is.


















Ugyanakkor magamnak is világossá tettem, szavakba öntöttem azokat a nyomasztó, lelkem mélyére száműzött gondolatokat, ami a mélybe tudott taszítani.
Családom most is, mint annyiszor, értésemre adta, hogy fontos vagyok a számukra. Feleségem visszaidézte kezdeti éveinket, amikor olyan boldogok voltunk. Ekkor határoztam el magam, hogy tudatosan, fogamat összeszorítva, arcomra harci jeleket festve csatába indulok. Megküzdök a depresszióval, még ha beledöglök, akkor is.

















Ugyanakkor magamnak is világossá tettem, szavakba öntöttem azokat a nyomasztó, lelkem mélyére száműzött gondolatokat, ami a mélybe tudott taszítani.
Családom most is, mint annyiszor, értésemre adta, hogy fontos vagyok a számukra. Feleségem visszaidézte kezdeti éveinket, amikor olyan boldogok voltunk. Ekkor határoztam el magam, hogy tudatosan, fogamat összeszorítva, arcomra harci jeleket festve csatába indulok. Megküzdök a depresszióval, még ha beledöglök, akkor is.

Pokoljárásaim


Az előző napi visszaemlékezésemet kissé oldja a januári napsütés, amely ma rám köszöntött. Ami bennem kavarog Fény és Árnyék, amelyek egymástól elválaszthatatlan egységet alkotnak ebben a világban.
Életem az ezredfordulót követő években a depresszió elmélyülésének időszaka volt. Már évente 2-3 alkalommal kerültem olyan állapotba, amiből csak orvosi segítséggel sikerült lassan, egyre nehezebben felépülnöm. Ekkor találkoztam Magda nénivel, aki azóta is egyik támaszom. Ő volt az első pszichiáter, aki első találkozásunk után elnyerte feltétlen bizalmamat, kedvességével, együttérzésével, emberségével, nagy szakmai tudásával. Akinek szeméből mindig jóság és szeretet sugárzott. A kezelőapparátus, amit irányított átvette tőle ezt a viszonyt a betegekkel való törődésben.
A Gyermekvárosban végzett munkámat már egyre nehezebben tudtam saját elvárásaim szerint teljesíteni. Sok időt töltöttem betegeskedve, kórházban. Egyre jobban megviselt ezek között a hányatott sorsú értelmileg, érzelmileg sérült gyermekek között tisztességgel helytállni. Amikor már képtelennek, alkalmatlannak éreztem magam nevelésükre, megkerestem az intézmény vezetőjét, őszintén feltártam gondjaimat és kértem munkaviszonyom megszüntetését.
Ugyan két diplomával rendelkezem, nem tudtam más munkahelyen a közelben elhelyezkedni. Próbálkoztam orvosi felülvizsgálatommal, de az illetékes bizottságok elutasították leszázalékolási kérelmemet, mert fiatal voltam. Az igaz, hogy depresszióm egyre mélyült, állandósult, de ma Magyarországon e miatt senkit nem fognak nyugdíjazni. Legfeljebb, ha olyan súlyos, hogy öngyilkosságba menekül, de akkor meg már minek? (XXI. századi 22-es csapdája)
Családi életünket is egyre jobban megtépázta állapotom. Kiégett, keserű, visszahúzódó emberré lettem, egyre inkább vágytam a szabadulásra.
Egy éve, amikor a poklok – poklát megjártam, de segítő kezek visszahúztak, elhatároztam, hogy írni fogok. Látva szeretteim értetlenségét, megfogadtam, hogy papírra vetem a bennem kavargó érzéseket, gondolatokat. Amiről azelőtt soha nem beszéltem, most versekbe szedtem, mert ezt találtam a legalkalmasabb eszköznek. Így született meg a Vallomások a pokol kapujából című verseskötetem néhány hónap alatt. Verseimet születésük után jó ideig magam sem tudtam kézbe venni, annyira felkavart. De egy idő után már könnyebbnek éreztem a lelkem. Mintha megszabadultam volna egy testemtől idegen tárgytól.

Az első nagy utazás


Ma vízkereszt, vagy amit akarok (Shakespeare után szabadon). Nem vagyok vallásos ember, mások hitét isteneikben viszont mindig tiszteltem. Nekem is van hitem, elsősorban alapvető emberi értékekben, ami tulajdonképpen minden vallás alapja. Saját pogány hitem másik sarkalatos pontja: önmagam. Válságos napjaim mindig arról szólnak, hogy ez a hit meginog, porba hull a szakadékba sodorva önmagam. És onnan egyre nehezebb felkapaszkodni, ma már egyedül nem megy.
Feleségem és gyermekem, akik annyit szenvedtek már miattam, kitartanak mellettem. Segít két remek szakember is, de az igazi harcot egyedül vívom.
Néha autistának érzem magam, akit ha megzavarnak különös világában, hisztérikus rohamokban tör ki. Ilyenkor életfilozófiám is a szubjektív idealistákhoz hasonlít, materialista világnézetem értelmetlenné válik. Csak ÉN létezem. Sötét gondolataim, emlékeim, fájdalmaim, a JÓ és a GONOSZ végtelen küzdelme.
Visszatérek a múltba az első nagy utazáshoz, amit az örök világosság felé megtettem. Újra keserűség lesz úrrá rajtam. Túl a megpróbáltatáson, amit a kórház baleseti sürgősségi osztályán éreztem, megtapasztalhattam a megaláztatást, kiszolgáltatottságot, az együttérzés teljes hiányát. Tudatra ébredésemet követően a gyűlölet érzése kerített hatalmába. Ez az érzés az állatvilágban egyedül az emberé. Számomra nem mások, hanem saját magam gyűlöletét jelentette. Családom oly sokszor megbocsátott, én magamnak sohasem tudtam. E bűn alól nincs feloldozás, legfeljebb a feledés homálya halványíthatja el. Elnyomom magamban ezt a bűntudatot, de egy következő alkalommal, amikor elindulok a szakadék széle felé, tudom, hogy még mélyebbre taszít.
Borzalmas dolog a sötétség halálos nyugalmából eszmélni, meglátni a derengő szürkeséget. Tehetetlenül visszabújni haláltól bűzös testembe, szemébe nézni szeretteimnek. Ilyenkor mindig ott motoszkál bennem a kérdés: vajon állapotomat felépülés vagy leépülés fogja követni?
A teljes elhülyülés, a magatehetetlenség, amivel kórházi kezeléseim során szembe kellett nézni. Látni, ahogyan pelenkáznak nálam fiatalabb férfiakat, nőket. Etetni a reszketéstől tehetetlen embereket, akiket testük fogságba ejtett, de a tudatuk már odaát van. Nem szeretnék ilyen örökséget hagyni a családomnak!

Kudarcok


De egyre több kudarc ért. Egyre jobban kezdett eluralkodni bennem az az érzés, hogy óriási energiákat fektetek be egy olyan munkába, aminek nem látom az eredményét. Egy idő után elkedvetlenített az is, ahogyan néhány kollégám a munkáját végezte (?), ahogyan gondolkodott.
Főnökasszonyom a húgom volt.Egy idő után zavart, hogy amikor kollégák csoportja felé közeledtem, elhallgattak.Eljött az idő úgy 2000. táján, amikor már „ökölbeszorult” gyomorral mentem munkába, a szolgálati időm csigalassúsággal kezdett eltelni. Szolgálati lakásunk a Gyermekvárosban volt, mondhatom azt, hogy napi 24 órát a munkahelyemen töltöttem. Szép lassan eljöttek azok a nehéz napok, amikor legszívesebben kimenekültem volna a világból, amikor fizikai fájdalmat éreztem néhány gyermekkel és felnőttel való minden kontaktustól. Amikor nehéz napjaimban rám törtek gyermekkori, fiatalkori keserveim, amitől nem tudtam szabadulni. A születésnap, amikor éjjel apám emléke riasztott, az önvád, amit nem tudtam elhessegetni. Ekkor nyúltam gyógyszerekhez és alkoholhoz, mert elviselhetetlennek éreztem nyomorúságomat. Igazán nem az fogalmazódott meg benne, hogy öngyilkos akarok lenni, hanem nyugalmat szerettem volna testemben, lelkemben. Menekülni a semmibe …

Boldogságban


Sokszor okozott ebben az időben keserűséget a saját gyermek hiánya, hiszen mások eltaszított, magára hagyott, vagy családból kiemelt gyermekeket neveltem. A velük való törődésben érzelmeim szinte teljes tárházát felhasználtam, de csak egyre fokozódott hiányérzetem.
A tanévkezdés napjaiban éppen, szinte teljes hangerővel hallgattam elkeseredetten Ozzy Osbourne Egy őrült naplója című albumát, amikor hatalmas hangzavar nyomta el a szomorú melódiát. Az a három kisgyermek focizott az ablakom alatt, akikre nem lehetett haragudni a hangoskodásért. Lekísértem őket a focipályára és beálltam közéjük, önfeledten rúgtuk a labdát sokáig. Amikor befejeztük és hazaindultunk, az a kisfiú csak mesélte, mondta a magáét.
Én kérdezgettem, mert még nem láttam eddig. Ekkor tudtam meg, hogy édesanyjával most érkeztek Beregszászról, őt Lórántnak, édesanyját Angélának hívják, aki a nevelőotthonban fog dolgozni.
És a tanévnyitó értekezleten megpillantottam Angélát. Szőke fürtjei, a szeme csillogása, kedvessége azonnal megfogott. A gyerekekkel egyre többet játszottam, de igazából a kicsi Lóri volt, akivel minden időmet töltöttem volna. Ő volt, aki Angélához vezérelt, viharos gyorsasággal egymásba gabalyodtunk. Tudtam, hogy Ők lehetnek az én életem igazi értelme.
Csodálatos hónapok következtek. Ami egy házasságban évek alatt történik meg mama, papa, gyermeke között, az nálunk töredéke alatt végbement. Nagyrészt felváltva dolgoztunk Angélával, így mindig volt valaki Husival. Mérhetetlen boldogsággal vettem szárnyaim alá. Etettem, mosdattam, öltöztettem, játszottunk, és este fáradságot nem ismerve meséltem neki elalvás előtt. Ekkor ő hatéves múlt, éppen elkezdte az iskolát.
Jártuk az erdőt, rengeteget mókáztunk, tanultunk, mindhárman nagyon boldogok voltunk. Angélának és nekem is volt egy tönkrement házasságunk, mindent előlről kellett kezdeni. Féltünk szüleivel való első találkozásomtól, szerencsére nagyon kedvesek voltak és befogadtak a szűkebb és tágabb családba is. Ez volt számomra a mennyország. Újra volt apám, anyám, nagymamám, feleségem és saját gyermekem. 1995. Május 6-án (a Győzelem Napja előtt) csendben, szűk családi körben házasságot kötöttünk.
Ezután a fészekrakás időszaka következett, meg kellett teremtenünk közös otthonunkat. Egyre többet dolgoztunk a munkahelyen is, otthon is. Figyelmem már nem csak az állami gondozott gyermekekre irányult, volt saját gyermek, akit terelgetni, igaz emberré nevelni kellett. Már észrevettem és egyre nehezebben toleráltam a gondjaimra bízott gyerekek durva, agresszív viselkedését, trágár megnyilatkozásaikat egymással és néhány felnőttel szemben. Még kifogyhatatlannak tűnt a türelmem velük szemben, saját példámat mutattam nekik, hogyan érdemes élni.

Apa lettem


A napomat azzal kezdem, hogy visszaidézem a tegnap estét, amikor idézett kollégám meglátogatott bennünket. Sort keríthettem a régóta tervezett beszélgetésre.
Mozdulatain, gesztusain láttam a fásultság, lehangoltság jeleit. Tudtam, hogy jobb kedvre nem tudom vidítani, de néhány fontos dolgot magamról el tudok mesélni, ami segítheti kilábalni lelkiállapotából. Nem kérdeztem, inkább csak ültem és meséltem.
Beavattam titkos vállalkozásomba, elmondtam mi a célom az írással. Az óra fogaskerekei mintha megakadtak volna, én több órán át meséltem megélt gyötrelmeimet, félelmeimet, harcomat, aminek a vége még oly távolinak tűnik. Bevallom, Márta néni fülembe csengő gondolatai jöttek elő az én interpretációmban. Magamnak is próbáltam összefoglalni, magyarázni, hogyan lehet felvenni a harcot a depresszióval.
Óvakodtam attól, hogy tanácsot adjak a számára, csak az én kudarcaimat mondtam el. Időnként meg – megcsuklott a hangom, a sírás fojtogatott és láttam a szemeiből kibuggyanó könnyet. Tudtam, hogy senkiben nem bízik, gondjairól is csak a feleségemmel beszél. Fél attól, hogy a háta mögött kikezdik kollégái, ismerősei. Olyan őszinte, nyílt voltam hozzá, mint kevesekhez. Szerettem volna, ha beszélgetéseink itt nem értek volna véget, nehéz időszakaiban megismétlődhetnének.
Ismerem azt az érzést, ami sorstársak között kialakul. Azt a különös összetartozást, ami két –korábban idegen- származástól, foglalkozástól, iskolázottságtól független személy között kialakul. Tudom, hogy sokat segít a gyógyulásban az empátia. Hogy nem látok értetlenséget, megütközést a másik ember szemében, amikor bajaimról, kétségeimről beszélek.
Fontosnak tartottam elmondani, hogy a depresszió magától nem múlik el. Kezeletlenül az állapot egyre rosszabbodik, súlyosbodik és egy idő után már mint egy időzített bomba ott ketyeg az emberben egy tragikus vég. Nem tudom, megértett-e. Remélem folytatjuk még a beszélgetést, neki is, nekem is jót tenne.
Folytatva az időutazást egy színes fotót veszek elő, amely 1994. Kora őszén készült az Andrássy kastély parkjában. Egy vaddisznót ábrázoló szobron három kisgyermek pózol harciasan. Közülük az a vékonydongájú, madárcsontú gyermek tűnik a legelszántabbnak, aki a vadkan fején lovagol. Ő Husi, a fiam, ma közel 90 kiló, 18 éves múlt fiatalember. Kristálytiszta víztükörnek tűnik visszaidézni azt az időt, ma is nagyot dobban a szívem ha visszagondolok rá. Mindig szerettem volna egy gyermekért felelősséggel élni.

A gyerekek között


A gyerekek – úgy éreztem – szeretnek, tisztelnek, becsülnek. Kerültem minden hangos szót, végtelen türelemmel voltam velük.
Tanítottam is a szakiskolában, egyik osztályfőnöki órámon diákjaimnak azt a feladatot adtam, készítsenek címert tanáraiknak személyiségjegyeik alapján. Az én címeremben egy bárány szerepelt, azt mondták birkatürelmem miatt.
A gyermekekkel való törődés minden figyelmemet lekötötte, szinte csak aludni jártam szolgálati lakásomra. Egy idő után már hétvégéken sem akaródzott Debrecenbe utazni otthonomba, első feleségemhez.

Gyengeségeink


Ne ijedj meg attól, ha gyengének érzed magad!
Jogod van időnként gyengének lenni! Nem kell mindenki kénye-kedvének megfelelni! Mernünk kell váltani, változtatni életünkön, ha az öröm, a boldogság már messze elkerül bennünket!
Tagnap számvetésemben 1993-ig jutottam. Ekkor Debrecenben laktunk, még első feleségemmel. Én rokkant nyugdíjas, ő munkanélküli volt. Nagyon nehezen éltünk, időnként nélkülöztünk. A nélkülözés egész életem során olyan pánikszerű, görcsös érzést váltott ki belőlem, amitől hajlamos voltam és vagyok a teljes összeomlásra. Gyermekkoromban megtapasztaltam mi az: egyik napról a másikra élni, télidőben anyám kabátját viselni, diáktársaim sajnálkozó arckifejezését magamon érezni.
Március elsején sikerült Tiszadobon nevelőtanári állást vállalnom a Gyermekvárosban. Húgom már évek óta itt dolgozott, többször meglátogattuk családját ebben a festői szépségű Tisza parti kis paradicsomban. Annak éreztem első pillanattól, kihívást jelentett számomra katonafiatalok nevelése után olyan gyermekek nevelését magamra vállalni, akiket a sorsuk ugyanúgy megtiport, mint engem. Munka mellett jelentkeztem tanárképző főiskolára, ahol nevelőtanárként diplomát szereztem.
Gyermekek között voltam, akiket oly régen hiányoltam az életemből. Nem volt saját gyermekem, feleségemtől már nem is szerettem volna, hogy legyen. Húgaimnak szépen gyarapodott a családja. Nagyhúgommnak 2 fiú, 2 leánygyermeke, kishúgomnak , - aki Tiszavasváriban, tőlünk 20 km-re lakik – egy fiú, egy leánygyermeke született. Úgy szerettem és szeretem őket, mintha a sajátjaim lennének.
Az állami gondoskodásban élő gyermekek világa egy sajátos világ. Sajátos és a valóságostól nagyon eltérő. Ezek a gyermekek nagyrészt csecsemő – vagy kisgyermekkortól szülők nélkül nevelkedtek. Egyik intézményből a másikba, egyik nevelő karjaiból a másikba vándoroltak. Szeretetre éhesek voltak, amit egy kitűnő pedagógus sem tudott igazán megadni. Én teljes szívemből – lelkemből azon voltam, hogy átadjam nekik azokat a tapasztalatokat, értékeket, amiket eddigi életem során magamban összegyűjtöttem. Hatalmas fizikai és lelki megpróbáltatás volt a számomra.

Értékek


Ne az exhibicionista, alulművelt sztárokat csodáld, vedd észre Laci bácsit, aki nap mint nap gondozza a kertjét, becézi öreg kutyáját és be nem áll a szája, csak mesél, mesél – ha van kinek.
Ne ijedj meg attól, ha gyengének érzed magad!
Jogod van időnként gyengének lenni! Nem kell mindenki kénye-kedvének megfelelni! Mernünk kell váltani, változtatni életünkön, ha az öröm, a boldogság már messze elkerül bennünket!
Tagnap számvetésemben 1993-ig jutottam. Ekkor Debrecenben laktunk, még első feleségemmel. Én rokkant nyugdíjas, ő munkanélküli volt. Nagyon nehezen éltünk, időnként nélkülöztünk. A nélkülözés egész életem során olyan pánikszerű, görcsös érzést váltott ki belőlem, amitől hajlamos voltam és vagyok a teljes összeomlásra. Gyermekkoromban megtapasztaltam mi az: egyik napról a másikra élni, télidőben anyám kabátját viselni, diáktársaim sajnálkozó arckifejezését magamon érezni.
Március elsején sikerült Tiszadobon nevelőtanári állást vállalnom a Gyermekvárosban. Húgom már évek óta itt dolgozott, többször meglátogattuk családját ebben a festői szépségű Tisza parti kis paradicsomban. Annak éreztem első pillanattól, kihívást jelentett számomra katonafiatalok nevelése után olyan gyermekek nevelését magamra vállalni, akiket a sorsuk ugyanúgy megtiport, mint engem. Munka mellett jelentkeztem tanárképző főiskolára, ahol nevelőtanárként diplomát szereztem.
Gyermekek között voltam, akiket oly régen hiányoltam az életemből. Nem volt saját gyermekem, feleségemtől már nem is szerettem volna, hogy legyen. Húgaimnak szépen gyarapodott a családja. Nagyhúgommnak 2 fiú, 2 leánygyermeke, kishúgomnak , - aki Tiszavasváriban, tőlünk 20 km-re lakik – egy fiú, egy leánygyermeke született. Úgy szerettem és szeretem őket, mintha a sajátjaim lennének.
Az állami gondoskodásban élő gyermekek világa egy sajátos világ. Sajátos és a valóságostól nagyon eltérő. Ezek a gyermekek nagyrészt csecsemő – vagy kisgyermekkortól szülők nélkül nevelkedtek. Egyik intézményből a másikba, egyik nevelő karjaiból a másikba vándoroltak. Szeretetre éhesek voltak, amit egy kitűnő pedagógus sem tudott igazán megadni. Én teljes szívemből – lelkemből azon voltam, hogy átadjam nekik azokat a tapasztalatokat, értékeket, amiket eddigi életem során magamban összegyűjtöttem. Hatalmas fizikai és lelki megpróbáltatás volt a számomra.

Gyermekek között


A reggeli kávé után, amikor kipillantottam az ablakon már láttam, hogy ez sem az én napom. Tegnap esti beszélgetésünkre gondoltam, ami feleségem és köztem zajlott egyik régi kedves kollégánkról. Aggódva mesélt találkozásukról, látta rajta azt a szomorú, lemondó arckifejezést, ami nehéz napjaim alatt engem is jellemez. Ő is időről – időre visszatérő depressziótól szenved. Egyedül él, beletemetkezik munkájába. Végtelen magányában még egy kutyája sincs, akihez szólhatna. Időnként Angélának szokta kiönteni a lelkét, gyakran szóba hozta már, hogy legszívesebben itthagyná már ezt az árnyékvilágot. Szilveszter este én is láttam rajta, hogy bajban van. Saját depresszióm mélypontján mit kívánhattam volna neki újévi köszöntésként? „Tarts ki!” – rebegtem kissé zavarodottan.
Most, amikor túl vagyok a nehezén, arra gondolok, fel kellene keresnem. Amióta időnként a Föld árnyékos oldalán élek, mélységesen együtt tudok érezni hozzám hasonló sorstársaimmal. Írásaimnak is az az egyik célja, hogy úgy erősítsem a saját hitemet, hogy másoknak próbálok egy reménysugarat felvillantani, hitet, erőt, szeretetet sugározni. Hogy nem csak gyarló emberek, mindenen és mindenkin átgázoló pénzhajhászás létezik világunkban, hanem igazi emberi értékek is.
Ne csak azt a néhány erkölcsi toprongyot vegyük észre magunk körül, akik számunkra szenvedést okoznak!
Időnként húzzuk meg a vészféket a robogó vonatban, szálljunk ki és nézzünk magunk köré. A természet csodákat rejt, amit még fel sem fedeztünk magunknak (persze, ha végképp tönkre nem tesszük). Ott van melletted az a másik ember, akiről oly keveset tudsz.

Lelki zavarok


Előjöttek lelki zavaraim, ami pszichoszomatikus eredetű gyomorfekélyt eredményezett. Amikor már panaszaim nem múltak, a szövettani vizsgálat is kóros elváltozást mutatott, kezelőorvosom sürgős műtétet javasolt. Szeretett volna feleségemmel beszélni a műtét előtt, ő azonban elzárkózott ettől. Kettőnk házassága igazán akkor bomlott fel. Leszereltem a hadseregből, még rövid ideig együtt éltünk, de én már tudtam, ha igazi párt találok magamnak, azonnal elválok tőle.

Márta Néni


Márta nénivel is több alkalommal beszéltünk erről, kérte próbáljam ezt a testvéri kapcsolatot lecsupaszítani minden más érzéstől és csak a húgomat lássam benne.
Hosszú napokon át örlődtem. Mintha az ördög álarcosbáljára készülnék, közömbös maszkot öltöttem és nem kerestem vele a kapcsolatot. Nem kerültem, de vártam, hogy ő keressen. Nagyon fájt, hogy sokáig nem láttam, nem hallottam a hangját. Már gondoltam, ez a harc sebeket is okoz önmagamnak és másoknak egyaránt.
Születésnapomat kísérő feldolgozatlan, sokszor úgy érzem feldolgozhatatlan érzés apám korai, váratlan halála. Ő is olyan váratlanul, szótlanul ment el, mint anya. Csak az ő halálában magam is hibáztatom.
1978. augusztus 20-án a Parlament előtt avattak tisztté, hadnaggyá. Szeptembertől Szabadszállásra kerültem, egy honi légvédelmi rakéta alakulatnál teljesítettem szolgálatot, mint technikus tiszt. Első hazalátogatásomról nagyon keserű szájízzel tértem vissza szolgálati helyemre. Apámmal történt beszélgetésünk alkalmával nem tudtam visszafogni a gyermekkorom óta felgyülemlett keserűségeimet, nyakába zúdítottam minden valós, vagy vélt sérelmeimet. Apám, mint akit nyakon öntöttek, elhallgatott. Nem szólt hozzám, csak járt-kelt a házban, a ház körül. Néhány nap múlva munkahelyemen ért a telefonüzenet, apám 46 évesen, agyvérzés következtében tragikus hirtelenséggel elhunyt. Azt hittem rám szakad az ég. Azóta születésnapomon, ha tehetem gyertyát gyújtok és eszméletvesztésig iszom magam.
Édesanyám halálát követően apám újra nősült, egy kétgyermekes anyát hozott az otthonunkba, akivel húgommal egyidős fia is vele érkezett. Később, tizennégy éves koromban megszületett közös gyermekük, a kishúgom, akit egy kis tündérként szerettem s szeretem ma is.
Nevelőanyánkból minden hiányzott, ami egy anyát pótolhatta volna. Apám halálával gyakorlatilag a családunk széthullott. Én 22 éves önálló férfiember voltam, húgom érettségi előtt álló, kényszerből önállósodott leány. Katonai pályafutásom ilyen lelki indíttatással kezdődött. Belevetettem magam ebbe az embert próbáló hivatásba. Helytálltam, hiszen apám szigora után a hadsereg kötöttségei, hierarchiája nem volt szokatlan. Én tiszta szívemből hittem, amit mondtam és tettem: „A dolgozó népet szolgálom.”. De a hadseregben – mint a társadalom egészében is – nem csak emberséges, tisztességes vezetők és társak vettek körül. Nehezen szenvedtem a megaláztatásokat, az emberi hülyeséget, a „nem ésszerű, nem célszerű, de roppant katonás” szemlélet zavart, gyakran felőrölt.
A családi háttér hiánya csak fokozta szenvedéseimet. Három év után megnősültem, mart minden áron családot akartam tudni magam körül. De a választásom elsietett volt, nem társat kaptam magam mellé, hanem egy gondoskodást igénylő, önállótlan, nagy leánygyermeket egy „házisárkány” mamával a háta mögött.

Munkafüzet


Most elétettem munkafüzetemet, amire nagybetűkkel felírtam:
„MUNKAFÜZET AGYTÚLMŰKÖDÉS ESETÉRE”. Egy idő után már nem is kérdezett, csak olvasott. Volt, amikor elismerően szólt: „Szép gondolatok.”, de gyakrabban a „Nem értelek” hatást váltotta ki belőle.
Nem gondolom magam irodalmárnak. Célom az írással elsősorban a családommal való kommunikáció. Korábban Pesten egy Vologya nevű ún. transzperszonális pszichológiával foglalkozó természetgyógyászhoz jártam. Nehezen birkózott meg a magyar nyelvvel, olykor sikerült neki mosolyt varázsolni az arcomra. Például, amikor komoly arckifejezéssel tudtomra adta: "„Komunyikálnyi nagyon fontos. Ha fogsz komunyikálnyi Angela, nem fogsz hülye néz ki!”
Írásom másik, legalább olyan fontos mozgatórugója sorstársaim és azok családtagjainak segítése. Nekem nem kell bevállalnom a depressziót, mint ahogyan ez ma divatos, ha közismert személyiség teszi. De egy hétköznapi ember depressziója a családján kívül a kutyát sem érdekli. Pedig ez a lelki betegség súlyosabb lehet a rákbetegségnél is. Hiszen a mély depresszió időszakában nem hiszünk a gyógyulásban. Nem is akarunk meggyógyulni. Ettől szörnyűbb betegség nem létezik.
Egy éve a kórházban született másik elhatározásom egy új világ felépítése volt. Amikor már, mint egy téli álmából felébredt öreg medve az új tavaszra tudtam gondolni, kértem családomat, hozzanak nekem kertépítéssel kapcsolatos könyveket. Úgy éreztem, az embereknek nem tudok, nem is akarok már semmit átadni. Önző módon magamnak építek egy emberibb világot. Úgy éreztem, elegem van az emberekből. Egész életemben tőlük szenvedtem a legjobban, pedig életemből nekik adtam a legtöbbet.
Anyámat nyolcévesen veszítettem el. Ekkor találkoztam először a halállal, amit egy kisgyermek önmaga képtelen feldolgozni. Húgom hároméves alig múlt, apám rokkant, lelkileg összetört, magába forduló, mogorva, agresszív ember volt. Ellentmondást nem tűrő, zsarnoki tudott lenni, ugyanakkor életét adta értünk, fáradhatatlanul dolgozott értünk, mindent amit tudott a világról megosztotta velünk. De nem osztotta meg velünk fájdalmát, hagyta hogy mindhárman a saját kelepcénkben vergődve gyászoljuk anya elvesztését!
Ma is dühöt, haragot, indulatot vált ki belőlem, - magammal szemben – hogy nem emlékszem az édesanyámra. A fájdalom lelkem olyan távoli szegletébe zárta emlékét, ahonnan azóta sem tudom előkeresni. Néhány idegenül ható fénykép maradt utána és a húgom. Ő volt az, akit gyermekkorom óta anyámként tiszteltem, féltettem, óvtam, szinte reszkettem a tudattól, hogy őt is elveszíthetem.
Szavakkal soha nem mondtam el neki, de biztosan érzi ezt a különös viszonyt kettőnk között.