Ha azt mondjuk, Magyarországon egyre nő az emberek közötti megélhetési különbség, a határ túloldalán óriási szakadék tátong. Kevés a munkahely, ott is rosszul, gyakran késedelmesen fizetnek, nagyon sok a szegény ember és a koldus.
Évek óta nyomon követjük egy kisfiú sorsát, akit egy parkolóban ismertünk meg. Felajánlotta, hogy vigyáz az autónkra. Sanyika különb volt, mint a többi koldusgyerek. Ruházata siralmas, de mindig tiszta volt, mint ahogy általában a külsejéről is meg lehetett állapítani. Ha meglátott, már messziről integetett, mindig mosolygott, soha sem követelőzött. Kenyeret, kiflit, édességet kapott tőlünk, amit mindig tisztelettudóan megköszönt. Időnként fiunk már nem használt ruháiból, cipőiből vittünk neki ajándékba.
Nemrégiben találkoztam vele, már kész férfi. Örömmel újságolta, hogy egy gazdaságban dolgozik, szállást, étkezést és jó fizetést kap, nagyon boldog. Én is örültem a jó hírnek. De szeretnék hasonlítani hozzá! Koldusként, nincstelenként bizakodni a jövőben, örülni az élet apró örömeinek. Erre az érzésre kellene valahogy újra rátalálnom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése