A nyárvégi árnyak után eljött az ősz, szeptember. Ez a hónap még az évszak azon része, amit el tudok viselni. Beérnek munkám gyümölcsei, a szó valós és átvitt értelmében egyaránt. Szemet gyönyörködtető volt a zöldségeskert és a díszkert. Gyakorlatilag minden feltételét megteremtettem annak, hogy tervezett kertépítő vállalkozásom beindulhasson. Csak a továbblépés anyagi feltételei hiányoztak. És még valami, ami mindennél fontosabb lett volna: lelki békém.
A nyár végén már felszínre törő érzések kezdtek elmélyülni. Egyre többet töprengtem, főként a Hogyan tovább? kérdése foglalkoztatott. A vállalkozás indításához korábban beígért segítség homályos ígéret maradt, a család nehéz helyzetbe került.
Szeptemberben beindult az iskolaév, Lóri fiunk beköltözött Szolnokra a kollégiumba. Angéla a gyermekváros kollégiumát vezette, mellette tanított a szakiskolában, másodállást vállalt egy nyíregyházi gimnáziumban. Esténként hulla fáradtan tért haza, láttam rajta, hogy ez az állapot már nem tartható fenn sokáig. Egyre nehezebben viselte a tanítással, gyermekekkel és felnőtt kollégákkal vívott napi csatározásokat. Szívpanaszai újra előjöttek, egyre jobban megviselte a szervezetét a napi munka és én. Hiába látta rajtam (olvasta az éppen aktuális verseimet), hogy elindultam az úton, amely az összeomláshoz vezet.
Lassította a depresszió eluralkodását Márta nénivel való rendszeres találkozásunk. Ebben az időben a pszichoterápia már hármasban zajlott, a beszélgetéseken Angélával együtt vettem részt. Sok közös dolgunkat a főorvos asszony segítségével másfajta megvilágításban tudtam értelmezni, gyakran kis apróságokról is kiderült, mennyire fontosak, vagy éppen milyen veszélyeket hordoznak magukban.
Lelkiállapotom, törékeny lélekvesztőm már veszélyes vizekre tévedt. Érzelmeim egyre nagyobb amplitudóval szörföztek a háborgó habokban. Nem csoda hát, hogy amikor néhány őszi délutánon kikapcsolódásra vágyva a nyíregyházi Vidor Fesztivál szabadtéri koncertjeire beültünk, óriási élményben volt részem. Teljesen át tudtam adni magam a zenének, eggyé váltam azzal. A vidám és szomorú dallamok mintha valahonnan belülről szólaltak volna meg. A rendezvénysorozat az őszt köszöntötte, az elmúlást, mégis a vidám alaphang jellemezte. És én akkor értettem meg, hogy a halál, az elmúlás nem csak a fájdalmas vég pillanata.
Lehet felemelő, akár vidám is, ha egy tartalmas, értelmes, tisztességes élet végére teszi ki a pontot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése