Tegnap este valami balsejtelem legyintett meg, valami megmagyarázhatatlan, lehangoló érzés. Ma reggelre sem múlt el, rosszkedvűen ébredtem.
Tegnap a művészethez fűződő viszonyomról írtam, amely boldogságom és boldogtalanságom kísérője lett. Máig meghatározó zenei élményem a Pink Floyddal való találkozásom. Az ún. pszichedelikus rock, amelyet képviseltek, lelkemmel azonos hullámhosszon lüktetett. Amikor megjelent a Fal című albumuk, éreztem ez nekem, és rólam szól. Amikor a zenei anyaghoz film is készült, az csak megerősítette kötődésemet ehhez a zenei világhoz. Akkor még hivatásos katonatisztként naponta szenvedtem az uniformizálás, a katonai hierarchia, gyakori megaláztatások, állandó katonai készenlét hatásaitól.
Én magam is csak egy tégla voltam a falban, akit vaskalapos szigorral neveltek és állandóan falak vettek körül. Életemben a FAL kettős jelentéssel bírt. Egyrészt áthatolhatatlan falat, amely szabadságomban minduntalan korlátozott, amit le kellene döntenem, de erőtlennek, olykor gyávának éreztem magam. Indulatok feszültek bennem, de megelégedtem azzal, hogy teljes hangerőre állítva magnómat a Pink Floyd vagy más kemény fémzenét játszó zenekar üvöltse a világba érzéseimet.
Másrészt falak közé menekültem, ha veszélyben éreztem magam. Elzárkóztam a világ ártó szándékai elől, elrejtve érzéseimet, fájdalmaimat. A magam köré emelt falak biztonságot adtak ugyan, de magányosság is tettek. Még akkor is, amikor szerető családra találtam. A bennem évtizedek alatt rögzült önvédelmi ösztönt még szeretett feleségem, fiam sem tudta feloldani. Nem tettem ellene semmit, úgy éreztem, őket óvom meg ezzel attól a keserűségtől, ami időnként rámtört.
Máig sem tudtam ezt a falat lebontani, bár néhány téglát már sikerült kiemelnem belőle. Elsősorban az írás segített. Olyan jólesik szavakba önteni, mit gondolok a világról, hogy olykor órákon át megáll az idő körülöttem. Ami utána következik, olyan érzés, mint amikor egy nehéz zsákot a hátadon cipelsz és végre a helyére dobhatod.
A másik tégla, amit a falból kiemeltem, megnyitotta a szabadság felé vezető utat. Már nem akarok senki kénye-kedve szerint élni, nem akarok mások elvárásainak megfelelni. Igaz, időnként úgy érzem, hogy ez a szabadság a szabadesés szabadsága. Ha sikerülne legyőznöm félelmeimet, a depressziót, tudom, hogy az alkotás szabadsága lesz.
Csak legyen erőm küzdeni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése