Madárbirs

Nehezemre esik újra átélni azokat a napokat. Szinte csak hányni járt belém a lélek. Minden testrészem remegett, erőm elhagyott. Étvágytalan voltam, nem éreztem az ételek ízét, minden falattal erőszakkal kellett megbirkóznom. Sündisznóállásba vonultam és őrlődtem. Bejelentkeztem telefonon Magda nénihez kontroll vizsgálatra. Éreztem a hangján, tudja, hogy nagy bajban vagyok.
Angélával együtt utaztunk, ő munkába ment Nyíregyházára. A kórházba egyedül mentem. Népes csoport fogadott, mosolyogtak és én nagyon zavarodott voltam. Már a tavasszal Magda néni segítségével első verseskötetem eljutott egy művészeti pályázatra, a fogadó csoport az irodalmi kategória első díját jött átadni részemre.
Feszengve vettem át az elismerést, cseppet sem éreztem büszkének magam. A verseskötet minden egyes darabja egy szilánk volt a testemből, nem vagyok művész, csak egy szenvedő hétköznapi ember. Ugyanakkor ez az elismerés megerősített abban, hogy folytatnom kell az írást, mert az emberekben megértésre talál. Ha ezzel az eszközzel elérhetem, hogy minél többen belelássanak egy depressziótól meggyötört ember, család világába, akkor jót cselekszem.
Az amerikai és amerikai típusú filmek álomvilága, az örökös happy end-el záródó történetek nem a mai magyar átlagemberekről szólnak. Ma életek mennek tönkre, válnak semmivé ebben az olykor embertelen világban. Nem csak sikertörténetek, hanem megrázó mindennapi drámák zajlanak emberáldozatokkal. Gazdagság, fényűzés, éhezés, a hajléktalanok nyomorúsága, az erőszak együtt, egymás mellett jellemzik a mai Magyarországot.
Saját sorsomban látom a depresszió veszélyeit, érzékeny vagyok a környezetemben észrevehető apró jelekre is. Nem statisztikákból, hanem valós emberi drámákból tudom, milyen sokan küzdenek hozzám hasonló gondokkal. Én már felvettem a harcot, időnként még így is csatákat veszítek. Mi van, mi lesz azokkal, akik még nem ismerték fel, mivel állnak szemben? Vagy a család, a környezet elfordul tőlük, vagy fel sem tűnik senkinek, hogy ez az ember már a halálra készül?
Amikor bekövetkezik a tragédia, akkor döbbennek meg.
Milyen érthetetlen? Milyen tragikus hírtelenséggel távozott közülünk? Oda kellene figyelnünk egymásra!
Délután volt, amikor hazafelé autóztunk Angélával. Utunk a közeli kisvároson keresztül vezetett, a város határában egy gyönyörű, termésekkel teli madárbirs bokor mellett haladtunk el. –