Hiba történt a modul működésében
Hiba történt a modul működésében
Hiba történt a modul működésében

Összes oldalmegjelenítés

Saját bloglista

Népszerű bejegyzések

2010. április 10., szombat

Apa lettem


A napomat azzal kezdem, hogy visszaidézem a tegnap estét, amikor idézett kollégám meglátogatott bennünket. Sort keríthettem a régóta tervezett beszélgetésre.
Mozdulatain, gesztusain láttam a fásultság, lehangoltság jeleit. Tudtam, hogy jobb kedvre nem tudom vidítani, de néhány fontos dolgot magamról el tudok mesélni, ami segítheti kilábalni lelkiállapotából. Nem kérdeztem, inkább csak ültem és meséltem.
Beavattam titkos vállalkozásomba, elmondtam mi a célom az írással. Az óra fogaskerekei mintha megakadtak volna, én több órán át meséltem megélt gyötrelmeimet, félelmeimet, harcomat, aminek a vége még oly távolinak tűnik. Bevallom, Márta néni fülembe csengő gondolatai jöttek elő az én interpretációmban. Magamnak is próbáltam összefoglalni, magyarázni, hogyan lehet felvenni a harcot a depresszióval.
Óvakodtam attól, hogy tanácsot adjak a számára, csak az én kudarcaimat mondtam el. Időnként meg – megcsuklott a hangom, a sírás fojtogatott és láttam a szemeiből kibuggyanó könnyet. Tudtam, hogy senkiben nem bízik, gondjairól is csak a feleségemmel beszél. Fél attól, hogy a háta mögött kikezdik kollégái, ismerősei. Olyan őszinte, nyílt voltam hozzá, mint kevesekhez. Szerettem volna, ha beszélgetéseink itt nem értek volna véget, nehéz időszakaiban megismétlődhetnének.
Ismerem azt az érzést, ami sorstársak között kialakul. Azt a különös összetartozást, ami két –korábban idegen- származástól, foglalkozástól, iskolázottságtól független személy között kialakul. Tudom, hogy sokat segít a gyógyulásban az empátia. Hogy nem látok értetlenséget, megütközést a másik ember szemében, amikor bajaimról, kétségeimről beszélek.
Fontosnak tartottam elmondani, hogy a depresszió magától nem múlik el. Kezeletlenül az állapot egyre rosszabbodik, súlyosbodik és egy idő után már mint egy időzített bomba ott ketyeg az emberben egy tragikus vég. Nem tudom, megértett-e. Remélem folytatjuk még a beszélgetést, neki is, nekem is jót tenne.
Folytatva az időutazást egy színes fotót veszek elő, amely 1994. Kora őszén készült az Andrássy kastély parkjában. Egy vaddisznót ábrázoló szobron három kisgyermek pózol harciasan. Közülük az a vékonydongájú, madárcsontú gyermek tűnik a legelszántabbnak, aki a vadkan fején lovagol. Ő Husi, a fiam, ma közel 90 kiló, 18 éves múlt fiatalember. Kristálytiszta víztükörnek tűnik visszaidézni azt az időt, ma is nagyot dobban a szívem ha visszagondolok rá. Mindig szerettem volna egy gyermekért felelősséggel élni.

Nincsenek megjegyzések: