A reggeli kávé után, amikor kipillantottam az ablakon már láttam, hogy ez sem az én napom. Tegnap esti beszélgetésünkre gondoltam, ami feleségem és köztem zajlott egyik régi kedves kollégánkról. Aggódva mesélt találkozásukról, látta rajta azt a szomorú, lemondó arckifejezést, ami nehéz napjaim alatt engem is jellemez. Ő is időről – időre visszatérő depressziótól szenved. Egyedül él, beletemetkezik munkájába. Végtelen magányában még egy kutyája sincs, akihez szólhatna. Időnként Angélának szokta kiönteni a lelkét, gyakran szóba hozta már, hogy legszívesebben itthagyná már ezt az árnyékvilágot. Szilveszter este én is láttam rajta, hogy bajban van. Saját depresszióm mélypontján mit kívánhattam volna neki újévi köszöntésként? „Tarts ki!” – rebegtem kissé zavarodottan.
Most, amikor túl vagyok a nehezén, arra gondolok, fel kellene keresnem. Amióta időnként a Föld árnyékos oldalán élek, mélységesen együtt tudok érezni hozzám hasonló sorstársaimmal. Írásaimnak is az az egyik célja, hogy úgy erősítsem a saját hitemet, hogy másoknak próbálok egy reménysugarat felvillantani, hitet, erőt, szeretetet sugározni. Hogy nem csak gyarló emberek, mindenen és mindenkin átgázoló pénzhajhászás létezik világunkban, hanem igazi emberi értékek is.
Ne csak azt a néhány erkölcsi toprongyot vegyük észre magunk körül, akik számunkra szenvedést okoznak!
Időnként húzzuk meg a vészféket a robogó vonatban, szálljunk ki és nézzünk magunk köré. A természet csodákat rejt, amit még fel sem fedeztünk magunknak (persze, ha végképp tönkre nem tesszük). Ott van melletted az a másik ember, akiről oly keveset tudsz.
1 megjegyzés:
Köszönöm - mindannyiunk nevében!
(bárcsak olvasnád...:))
Megjegyzés küldése