Előző versem hűen adja vissza jelenlegi hangulatomat.
Elindultam egy úton, határozottan, még akkor is, ha a végét nem látom tisztán, számtalan félelem lebeg a szemem előtt, előre kiszámíthatatlan akadályok.
Egész életünk egy ilyen, félelmekkel szegélyezett út, amely általában nem töretlenül felfelé ível, van,hogy előrejutunk, de időnként vissza is kell lépnünk.
Ma elesettnek, koldusnak érzem magam.
Nem az anyagi létbizonytalanság miatt elsősorban, ma szeretetet, mások odafigyelését kell koldulnom.
Végtelenül magányosnak és kiszolgáltatottnak érzem magam.
Ünnep számomra, ha valaki rám néz, rám telefonál,vagy üzenetet kapok tőle.
Még az öreg koldust is párja követi, ebben a mocskos világban csak így lehet túlélni a nehézségeket
Majd szétvet a vágy, valami szép után, egy társ után.
Bárhogyan is próbálok nem gondolni bajaimra, mindig jön egy képzeletbeli sziréna, ami felráz merengésemből.
Lelki sérüléseim még nem gyógyultak be, újak is keletkeztek.
Állandóan ott érzem a pallost a fejem felett.
Nem halálfélelem ez, inkább a depresszió állandó jelenlétének tudata, hogy bármikor eleshetek.
Eddig mindig sikerült talpra állnom, csapzottan, véresen, piszkosan, valaki mindig megfogta a kezem.
Legutóbb a hit és testvéreim álltak mellém, miután magamra maradtam.
Ők is segítségre szorulnak, nem bővelkednek anyagiakban, a szeretet az, ami bőven adatott nekik és megosztják velem, mint ahogyan Jézus szeretete is reményt ad, hogy sorsom jobbra fordulhat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése