Hiba történt a modul működésében
Hiba történt a modul működésében
Hiba történt a modul működésében

Összes oldalmegjelenítés

Saját bloglista

Népszerű bejegyzések

2008. február 5., kedd

Kilátások

görög- katolikus szertartás szerint Sztankay István, kiváló színművészünk édesapja.

Az újjászületésemet követő hónap máig is egy rosszálomnak tűnik

Kiűzetés a Paradicsomból

Erőm, szinte teljesen elhagyott, végtagjaim alig mozogtak, járni, nem tudtam, beszédem is csak egy halk kis sípolás volt.

Barátaim, népes családom sorra látogattak és aggódva figyelték a fejleményeket.

A csoda, szemük előtt játszódott le.

Először segítséggel talpra álltam, majd elindultam. Gyógytornász segített abban, hogy végtagjaim el ne merevedjenek, megkezdjék, a már ismert mozgásukat. Azok fájdalommal, nagy erőfeszítések árán, elkezdtek engedelmeskedni. A rémálomnak tűnő időszakban legfeljebb kínomban tudtam nevetni/inkább röhögni/.

Például azon, amikor az egyik kedves ápolónővér segített kijutnom a mellékhelyiségbe, majd magamra hagyott. - Mindjárt jövök. - mondta. Én türelmes és tehetetlen ember voltam abban az időszakban, később dühös, amikor órák hossza múlva is csak vártam, mindhiába.

Az esti szolgálatátadáskor találtak rám. A nővérke nevetve köszöntött: - Nahát, magáról teljesen elfeledkeztem! Nekem nem volt kedvem nevetni.

Aranyos volt az az eset is, amikor betegszállító kerekes székkel vittek át a Neurológiára.

A betegszállító fiatalember felhívta a figyelmemet, hogy a lábaimat a lábtartóra helyezzem.

A kezemmel emeltem, és helyeztem rá, mert még tehetetlenek voltak.

Ő nekilendült, mert még rengeteg dolga volt. Lábaim-mintha nem hozzám tartoztak volna- az első éles kanyarnál leestek a földre. Valószínűleg ők nem hallhatták a figyelmeztetést.

Már valamivel nagyobb erőkifejtésbe került a járművet ilyen tempóban tartani, én próbáltam nyeregben maradni, de Sumi nem adta lejjebb. Az út végén, amikor meglátta sártól feketéllő, valaha fehér pamut zoknimat, szemrehányóan rám mordult:

- Én előre figyelmeztettem! Ma már csak mosolygok rajta, akkor nem volt kedvem derülni, persze az az időszak nem is a kedélyállapotom feljavításától szólt.

Hangulatomat, fiatalságom lázadó zenéjével próbáltam javítani. Kölcsönkaptam egy MP3 lejátszót, és egy CD-t, amelyre az én kívánságaim alapján összeállított program került.

Napokig bömbölt a fülembe a DEEPPURPLE URIAHHEEP, Vangelis zenéje.

A Child in time zenéje alatt arra gondoltam, én is egy gyermek vagyok az idő fogságában, valamit rosszul csináltam, az idő fogságába estem.

Fogságomból valamiért nem tudok kilépni, a várva- várt halált nem tudom elérni.

Forró júliusi napok voltak ezek, erről zenélt a URIAHHEEP July morning című dala. Vangelis Tűzszekerek c. lemeze idézte bennem azt a vágyat, hogy egy ilyen szekéren utazva, talán az Illés szekerén elérhetném célomat.

A DEEPPURPLE Smoke ont he water című dal pedig a tiszadobi hajnali sétáimat horgászélményeimet idézte fel, amikor a Tisza holtágának párolgása úgy hatott, mintha a felszínen füst terjengene, a túlparton magasodó nyárfák lombkoronái között a felkelő Nap tűzvörös korongja vakította el szemem.

Csodálatos látvány.

Utóbbi éveim depressziós szenvedései miatt, úgy gondoltam, Én, ma ötvenévesen, a „huszonhetesek klubjába” tartozom, Jimmy Hendrix, Janis Joplin, Jim Morrison társaságába

/afféle Holt Költők társaságába, akik a világ minden mocskának, bűnének terhét

a nyakukba vették, csak alkohol, vagy kábítószer, vagy mindkettő bódulatában tudták elviselni, az őket körülvevő világot, nem kímélve egészségüket, nem törődve se Istennel, se emberrel.

Ők 27 évesen utolérték a halált, nekem ötvenévesen, nem sikerült.

A Tisza- parti csodálatos tájképfelidézése lelkemben békét, nyugalmat árasztott.

Változtatnom kell az életfelfogásomon!- gondoltam.

Tenni kellene egy nagyot mások gazságaira, az élet apró, elérhető örömeit kutatni, minél többet átélni, nem elrohanni mellette.

Pénzt, hatalma, sikert hajszolni- nekem az életem bebizonyította, hogy nem megy. Engem nem erre teremtettek!

Jövőmet még nem tervezgettem, ahhoz szükség volt még arra, hogy életem ötvenegy évét átgondoljam: - Mi volt az, amiről hibásan gondolkodtam?- most még korai lett volna.

Azt azonban már most is láttam, hogy testem- lelkem olyan mérvű kizsákmányolása, mint az utóbbi években volt, nem lehetséges!

Minden- kórházban töltött perc ólomlábakon haladt.

Tudtam, hogy minden, nehezen töltött perc, egy kicsit közelebb visz hazakerülésemhez.

Mert az otthonom nagyon hiányzott. A virágok, növényeim, na és az én kis állatkertem- ahogyan mindig emlegettem.

Sógorom, Laci, a profi fotós, kedvenc kutyám, Papi kinagyított fotójával lepett meg egy látogatás alkalmával. Hihetetlen boldogság volt számomra, hogy szekrényajtómra ragaszthattam, nap- mint- nap láthattam.

Gyógytornászommal egyre többet dolgoztunk.

Angéla segítségével sokat sétáltunk. Egyre jobban mozogtam.

Erőm is egyre gyarapodott. Angéla minden nap mellettem volt, Az én ápolásom, biztatásom mellett, betegtársaim is számíthattak és számítottak is rá.

egyesek már úgy beszéltek vele, mintha hivatásos ápolónőként volna mellettem.

Az utolsó napok már nagyon nehezen teltek.

Kezelőorvosom azt mondta, akkor enged haza, ha a kézszorításom elég erős lesz Az erőnléten felül feltételként szabta, hogy mosolyt lásson az arcomon s trükkel, az első feltétel teljesítése könnyebb volt. A doktornő ujjait úgy szorítottam össze, hogy szinte felszisszent.

A mosoly nehezebben ment, azután eljött a nagy nap.40 fokos forróság volt.

Az autó klímája megóvott a hőgutától.

Végre a ház előtti kocsibejáróhoz értünk.

Szívem nagyot dobbant. Ha az elkövetkező történéseket előre láttam volna, bizonyára egy újabb agyvérzéssel kellett volna szembenéznem. Egyenlőre vidáman léptem be házunk kapuján. Papi vidám elragadtatással rohant felém. Nagy tömegével majdnem hanyatt lökött.

A ház körülépített díszkert most csupa nehezen leküzdhető akadályt jelentett számomra.

Egyedül képtelen voltam közlekedni.

Valakinek mindig kellett lennie mellettem.

Nagyon zavart a dolog, mert amint felemelkedtem a székről, vagy felkeltem az ágyról, mindjárt valaki ott termett, a hónom alányúlva.

Figyelmesség volt családtagjaim részéről, most azonban bennem olyan érzéseket keltett, mint abban a hadirokkantban, aki mankóval tér haza.

képletesen talán valóban így is volt, mert nem akármilyen csatából érkeztem haza.

Sok mindent elveszítettem, ekkor még nem is tudtam felfogni, mennyi mindent?

Nincsenek megjegyzések: