Angélával napok óta nem találkoztam, legfeljebb telefonon váltottunk néhány közömbös szót.
Tegnap az e- mailjeimet áttekintve akadtam rá levelére, amelyhez a Himnusz- szobor harangjátékát csatolta.
Elindítottam.
Végignézve, meghallgatva, én is megértettem, Ő is tudja, kapcsolatunknak igazából itt van vége.
Hagyom, hogy ez a pillanat őrződjön meg emlékezetemben, ez a méltó befejezése kapcsolatunknak, közös életünknek, mert ami ez után következik, már csak annak megcsúfolása lehet.
Én azt nem szeretném.
A Himnusz szellemisége, az összetartozás, a megmaradás vágya ugyan már szertefoszlott, de az emlékmű középpontjában álló Isten alak kifejez valamilyen lelki közösséget, amit nem szabad elfelejtenünk.
Életem során számtalanszor hallottam a himnusz zenéjét, szövegét, mindig valami nagy dolog végéhez, vagy kezdetéhez kapcsolódott.
Legyen ez így most is!
Vég és kezdet.
Látszólag ellentétes fogalmak, mégis elválaszthatatlanul kapcsolódnak egymáshoz.
A búcsú mindig szomorú, ilyenkor otthagyunk magunkból valamit és elindulunk az ismeretlen felé. Nem szeretjük a szomorúságot, mégis életünk velejárója.
A boldogság, vidámság vágyainkban mindig ott él,beteljesülése sok mindentől függ, legfőképpen tőlünk.
Szerencsés dolog, ha rendelkezünk megfelelő képességgel, bölcsességgel a boldogságot a nélkül megtalálni, hogy belső harmóniánk felborulna, valamilyen pótszert használva, hamis ideálokat követve próbálkoznánk.
Remélem, ez mindkettőnknek, mindhármunknak sikerülni fog.
Ezt kívánom, Így legyen!
Ehhez nagyon fontos dolog az önismeret, vagy divatos szóval élve, az identitás tudat.
Ötvenkét évesen talán megkockáztathatom kijelenteni, ismerem magam, tudom a helyem a világban.
Egy szomorú versem jut eszembe, amelyet nagybátyám temetése után írtam a családomnak.
Megosztom mindenkivel, mert fontosnak tartom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése