- A „zárt osztály” nem azért volt zárt, mert elmebetegeket kezelt, csupán a lelki sérült betegek védelme miatt. Zavart ugyan, hogy nem jöhettem- mehettem szabadon, csak főorvosi engedéllyel, azt azonban, minden további nélkül megkaptam. szükségem is volt, a rendszeres mozgásra, fizikai állapotom még megkövetelte, hogy rendszeresen dolgoztassam a testem. Felvételemkor, röviden vázoltam a főorvos asszonynak helyzetemet. Először, a megfigyelő szobába helyeztek, ahol,a viszonylag súlyosabb betegeket gondozzák.
- Karcsi, a fiatal betegápoló segített elhelyezkednem, féltő gondossággal foglalkozott velem. látta, hogy rossz látásom miatt, bizonyos feladatok csak nehezen mennek.
- Türelmes volt, az ilyen korú fiatalembertől szokatlan volt ez a hozzáállás.
- Megismerkedtem betegtársaimmal. Ekkor még nem tudhattam,hogy mi vár rám.
- Az osztályon fekvő betegek egymással is nagyon figyelmesek, megértőek voltak.
- Szükség is volt erre a hozzáállásra, hiszen, ki más értette volna meg, egy sérült lelkű ember érzéseit, gondját, mint sorstársa. Egy „ normális? „ ember elfogadja, megérti- e, hogy az idős bácsi folyton- folyvást sírdogál, a Jóisten áldását kéri a szembejövő betegre, vagy éppen időközönként végigjárja az osztályt és leellenőrzi a zárak állapotát, vagy egy másik beteg, aki egész életét Isten szabad ege alatt, saját földdarabkáján , kemény munkával töltötte, a kerékpárját keresi, mert odahaza várja a rengeteg teendő, az állatokat el kell látni, a lovakat be kell fogni, mert dolog van.
- Persze nem mondom, hogy néha egyesek nem vették hülyére a figurát.””
- - például, amikor Mihály bácsit ráültették, a folyosó végén álló szobabiciklire:
- -No papa , itt a bicikli, tekerjen haza, amíg észre nem veszik!
- -Lassan megy ez, gyerekek!
- - mondta az öreg, majd a többiek nevetve váltottak a terhelésen.
- a-sebességet kell váltani, Mihály bácsi!-
- és az öreg gyöngyöző homlokkal tekerte a pedált.
- Hogyan lyukadhatunk innen ki?
- kérdezte egyszer elkeseredetten az öreg.
- Hát, bizony, csak késsel!- volt a válasz.
- A mosolyt fakasztó pillanatoktól eltekintve, egyébként csendben teltek napjaim.
- Azután jött a hétvége, amikor, a detoxikálásra behozott betegek megtörték ezt, a már- már idilli csendet.
- Egy alkalommal a csendes pihenőből, éktelen nótaszó, hangos kiabálás, káromkodás ébresztett.
- Átszervezés volt, vagy, amíg aludtam, áthelyeztek az elmeosztályra?
- -kérdeztem álmosan, az éppen arra portyázó Karcsit.
- -Jó a meglátás, ez már valóban az elme””
-
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése