A halál, mi elválaszt s összeköt

fekete könnycseppekként

gyászba öltözött varjak

ereszkedtek alá, lábuk földet ért,

a temető biztonságot ígért, nyugalmat.

a világ összes fájdalma,keserve

gyűlt ma össze véreim

velünk néhány illanó percre

élcelődni életünk múló évein.

arcotokban arcom látom tükröződni, néhány mély barázdát,

melyet közös sorsunk szántott,

emberivé téve minden ráncát.

sosem harag, düh, gyűlölet

rajzolta portrénk vonásait.

együvé tartozás, jóság, szeretet,

mosoly varázsa, megfoghatatlan hit,

nem szerzés- tenni akarás

mozgatta erős karjainkat

fáradhatatlanul,

amint nagyapám tanította atyáinkat, anyáinkat.

az öreg útkaparó kubikus

tizenegy éhes gyermekét etette.

az élet tanította, nem pedagógus,

családot teremtett, dolgát tette.

a világ változik.

apákat fiúk követnek,

ki megtette dolgát távozik,

kik temettek, eltemettetnek.

sorsunk közös és különbözik.

holnap te dobod a síromba a rögöt,

de a biztos pont egyezik:

a halál, mi elválaszt s összeköt.