Hiba történt a modul működésében
Hiba történt a modul működésében
Hiba történt a modul működésében

Összes oldalmegjelenítés

Saját bloglista

Népszerű bejegyzések

2008. február 6., szerda

Önkéntes száműzetés

A mai napig gyakran teszem fel magamnak a kérdést:

-Ma is ugyanezt tenném?

Bármennyire fájdalmas is volt az elmúlt fél év,gyakran magamban sírtam,szenvedtem, ma ugyanezt kellene tennem.

Nagyon szeretem Angélát és a fiamat, ez az érzés csak tovább mélyült, erősödött.

Nem tudnám megbántani Őket, további fájdalmat okozni nekik.

Ha akkor ott maradok, a feszültség egyre nőtt volna, egymást követik a családi veszekedések,végleg a depresszió fogságába kerülök.

A gyógyszerektől, alkoholtól, a teljes, lassú elhülyülés és fizikai leépülés várt volna rám. Az idő bebizonyította,ha egy férfi és egy nő tiszta érzésekkel szereti egymást, a fizikai távolság nem lehet akadálya kapcsolatuknak.

Kicsit tartok ugyan attól,hogy a megpróbáltatások kikezdik ezt a most éppen plátói szerelmet,viszont meg vagyok győződve arról,hogy amikor 13 évvel ezelőtt az anyakönyvvezető előtt megfogadtam:

holtomiglan, holtodiglan,az igen részemről őszinte és komoly volt.

Nem voltam hát teljesen egyedül.

Húgaim és családjaik roppant figyelmesek voltak hozzám.

Amikor magamra maradtam gondolataimmal, próbáltam felidézni öngyilkossági kísérletem körülményeit. de Teljesen kitörlődtek emlékezetemből.

Zaklatott lelkiállapotban teltek ezek a napok.

először arra gondoltam, az idő majd segít döntésünket elfogadtatni velem.

Úgy gondoltam rá, mint egy kórházi utókezelésre.

Egy- két hónap elteltével, megerősödve,megnyugodva visszatérhetek enyéimhez.

Közösen újra gondolhatjuk:- Hogyan tovább?

Mert én más mellett nem tudtam elképzelni az életemet.

A magánytól, egyedülléttől gyermekkorom óta féltem.

Erre, mint megoldásra, nem is gondoltam.

Mint egy tizenéves fiatalember, udvarolni kezdtem a feleségemnek.

Este, lefekvés előtt telefonon felhívtam, hogy –Jó éjszakát!- kívánjak, amikor csak tehettem, hazamentem, mert még azt tekintettem,tekintem otthonomnak. Ilyenkor többet beszélgettünk, mint házasságunk alatt összesen. Elmondtam neki, hogy minden vágyam családunk újraépítése.

Ő egyenlőre nem látta semmi esélyét, hajlandóság sem mutatkozott erre. Az időre bízta kapcsolatunk alakulását.

-Nyitva áll az ajtónk előtted .- mondta,

Majd hozzátette:

-ha a munkám engedi, mert az anyagi biztonságom az elsődleges, egyébként is, sokat változott a szemléletem. Csak magam és a fiam érdekeit tartom fontosnak, senki miatt nem vagyok hajlandó feláldozni magam. Csak az a fontos: - Mi jó nekem?

Számomra a házasság, egy párkapcsolat sokkal többet jelentett.

Határozottan kijelentette, hogy ő engem nem látogat, mert nem hajlandó találkozni húgommal.

Egyhangúan teltek napjaim, Aranka reggel korán áthozta a reggelit,

Majd délben éthordóban ebédet hoztak, este vacsorát.

Miután ellátta családját, átjött, segített a fürdésben, takarított, mosott rám.

Segített hivatali ügyeim intézésében, orvoshoz hordott.

Hivatalosan is felelősséget vállalt értem.

Hattagú családról gondoskodott, férje idős édesanyja is gondoskodásra szorult.

Volt bennem bizonyos szégyenérzet, hogy még én is növelem a vállára nehezedő terhet.

A gyermekváros felszámolás alatt állt, épült az új nevelőotthon, az átszervezéssel járó feladatok is egyre sokasodtak.

Mindig csodáltam munkabírását.Időnkéntlátszottak rajta a fáradtság jelei, Dea szeretet, jóság, másokra való odafigyelésben ez sohasem látszott meg. Családja számára ugyanolyan szent és sérthetetlen volt, mint ahogyan én is gondolkodtam. Az érzéssel teljesen összeférhető volt számára az az „anyácskai” szeretet, ahogyan Oláh Ibolyával törődött, egyengette, segítette pályáját.

És akkor, jövök én… lelkiismeret furdalást éreztem olykor e miatt.

Jártuk tovább az orvosokat, igyekeztünk tiszta képet kapni valós egészségi állapotomról, lehetőségeiről, korlátairól.

A leglehangolóbb képet a szemészeten vázolták:

- mindkét szemem alsó harmadának látóképessége megszűnt, nem hozható helyre, javulás sem várható

A mindennapokban ezt úgy éltem meg, hogy mindennek nekimentem, járásom bizonytalanná vált, közlekedésem, egyedül, életveszélyes volt.

Papi kutyámmal rengeteget sétáltam az A ndrássy- kastély csodálatos parkjában. Ő megerősödött, én meggyengültem, gyakorlatilag a pórázt ő irányította.

Nyári, halál közeli élményem, lesújtó állapotom nyitottá tett a keresztény vallás befogadására.

Vasárnaponként Angélával együtt mentem templomba, misére.

A templomban elhangzott gondolatok továbbgondolásra, elmélkedésre késztettek.

Perspektívátlanság állandó érzése ösztönzött, hogy kapaszkodót keressek magamnak.

Levente Atya, a falu római katolikus lelkésze barátságos, szimpatikus, segítőkész ember.

Valahányszor találkoztunk, beszélgettünk, lelki béke és nyugalom áradt tekintetéből, szavaiból, amiből úgy éreztem rám is ragadt valamennyi.

A mise ideje alatt Angéla mellett lehettem és ez fontos volt számomra.

Az udvarlásba az is beletartozott, hogy időnként virággal próbáltam kedveskedni neki, rosszul esett, hogy eleinte visszautasította.

Egy alkalommal sikerült Angélát és Lórit közös programra csábítanom, Nyíregyházára a vadasparkba kirándultunk, majd egy kellemes ebédet költöttünk el együtt.

Olyan volt ez a nap, mint valaha.- igaz, elég ritkán engedtük meg magunknak.

Rövid időre boldog voltam, visszatérve búvóhelyemre, az éles kontrasztszilánkokra törte bennem, a kellemes nap által kiváltott hatást.

Az élmény hosszú időre felzaklatott.

Soha többé nem lehet részem,ilyen csodálatos élményben.

Visszatérve templomjárásomhoz- nem gondolom, hogy kifordultam volna önmagamból.

Csodának is beillő gyógyulásomban, épülésemben, hátha valóban része volt valamilyen isteni szándéknak, akaratnak.

Ha így volt, meg kell köszönnöm, ha nem, akkor sem vétettem.

Egyébként is , a segítséget inkább kétszer is megköszönöm, mintsem némán, bambán véve tudomást róla, mint egyesektől tapasztalni, arrébb állnék.

Az Újszövetséget tanulmányozva számtalan példabeszédet, megszívlelendő tanítást találtam, amelynek sokakhoz el kellene jutnia.

Bennem gondolatokat ébresztett, minduntalan saját lelki bajaim okát kerestem bennük.

Öregkori udvarlásom jelentős lépése volt, amikor elhatároztam, hogy veszek egy pár karikagyűrűt, pótolom, a tizenkét éves mulasztásomat.

Angélával való házasságkötésünkkor, ennek nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget,

Hiszen ,ind ketten túl voltunk már egy váláson.

Kölcsönkapott gyűrűvel járultunk az anyakönyvvezető elé.

Az én gyűrűmet a mentősök vágták le az ujjamról, talán ez is egy jelzés volt.

Mielőtt a gyűrűvásárlásra sor került volna, Angélának elmondtam szándékomat.

Ellenezte. Látszott rajta, hogy nem akarja elfogadni.

Én ragaszkodtam hozzá, még akkor is, ha csak én fogom viselni. Jelezni akartam világnak, hogy van párom, mint annak a karikagyűrűnek. Rosszul esett az elutasítás, azt éreztette velem, hogy különválásunk visszafordíthatatlan. Nem csak az ő elvesztéséről volt szó.

Ott volt Lóri, akit kisgyermek kora óta sajátomként kezeltem, eddig azt éreztem, hogy én sem vagyok közömbös számára. Különköltözésemtől kezdve azonban valami megváltozott.

Az én szeretetem változatlan maradt, de érzésem szerint ő már másként tekintett rám, mint azelőtt.

Már nem az a kisfiú volt, aki keresi egy biztonságot adó apa kezét, lesi mozdulatait, tetteit, kíváncsian hallgatja szavait.

Felnőtt „férfiember volt, már önálló, egyéni vállalkozóként Angéla cégénél dolgozott,

A példakép, már ő volt. Ez így természetes. Bennem korábban is rossz érzéseket keltett, hogy édesapjával nem tartott kapcsolatot, sőt ellenszenvvel viseltetett iránta. Az én felfogásom szerint, a vérségi kapcsolat, amit a magyar nyelv roppant érzékletesen- édes- előtaggal jelöl:

mindennél előbbre való.

Bármilyen bűnt követ is el,édesapám, anyám, testvérem marad, kötelezettségeim vannak vele szemben, segítenem kell, figyelnem kell rá, el nem hagyhatom, róla meg nem feledkezhetem,

védenem kell őt, ha a világ ellene fordul, akkor is.

A vér szava szólít, figyelmeztet erre, nem írott törvények, Isten tanításai.

Amióta egy család voltunk, ő engem mindig édesapjaként emlegetett, mások előtt is így nyilatkozott rólam. Tetteimmel, szavaimmal igyekeztem, az én értékeimet átadni neki,

Ma úgy látom, ebből nem sokat tett magáévá. Anya hatása, vélekedése a világról erősebbnek bizonyult.

Erőfeszítéseimet még sem érzem hiábavalónak.

De mindkettejük elfordulása tőlem, nagyon elszomorított, magányomat szinte elviselhetetlenné tette.

Ezekben a napokban sokszor éreztem úgy maga, mint egy kisgyermek, aki anyjával piacra megy, nyüzsgő, ismeretlen embertömegbe és eltéved.

Keservesen sír, mert úgy érzi, az anyja szándékosan hagyta el, mert nem szereti.

Karikagyűrűvel kapcsolatos beszélgetésünk azzal zárult, hogy megvettem a gyűrűket, amit elfogadott, de kijelentette, hogy nem fogja viselni.

Arcul csapásnak éreztem,, még akkor is, ha számítottam rá.

Azután jött egy vasárnap, együtt mentünk a templomba.

gyengéden megfogtam a kezét, de a gyűrű nem volt rajta. A mise után arra gondoltam, hátha meghív egy közös ebédre, de helyette megkérdezte hűvösen:

- Haza vigyelek?

- -Légy szíves, vigyél vissza - mondtam, mert közölte, hogy ő és Lóri tárgyalni mennek,

- nem érnek rá.

- Ekkor, az üres szolgálati lakásban elindultam, a szakadék felé.

Nincsenek megjegyzések: