Sebek

Nem tanultam az asztalos mesterséget,mint az írást sem,de aki egyszer jóízűen belekóstol ,már nem tudja abbahagyni,amíg az esze és ujjai cserben nem hagyják.

Tulajdonképpen ez a vers egy megrendelésre készített deszkakerítés munkálatai alatt született.

Lehetne éppen önéletrajz is,vagy egy korábbi életem útjának leírása vagy csupán tisztelgés az udvarunkra telepített fiatal vörösfenyő szépsége előtt.

Megszállottként dolgoztam, térburkoló köveket gyártottam,Mici és Maci kutyámat a ház melletti kertből egy tágas kifutóba költöztettem.

Betonoztam, fúrtam,faragtam, kalapáltam a napi teendők ellátása mellett.

Olyan munkákat is meg tudtam csinálni egyedül,amire más azt mondta volna,hogy fizikai képtelenség.

Apám jutott eszembe,amikor 26 évesen elveszítette egyik lábát,újra megtanult járni, műlábbal motorozott,fára mászott, nehéz terheket cipelt,soha nem panaszkodott.

Június közepén „kitört a vakáció” a diákok számára.

Lóri fiunk is hazajött.

Szerettem volna anyagilag segíteni őt,hogy kellemesen tölthesse a nyarat,de a család anyagi helyzete a megszokott krízis állapotát mutatta.

Szomorú voltam és tehetetlen.

Régóta éreztem,hogy megnyílt a föld közöttünk,de egyikünk sem tudott,vagy nem akart átlépni a másik oldalára.

Sebeket okoztunk egymásnak.

Nem tudom,ő hogyan élte meg az én nehéz időszakaimat.

De, ha Ő megbántott,azt nehezen viseltem.

Soha nem veszekedtem vele, talán észre sem vette,ha fájdalmat okozott nekem.

Mert a lelkem legmélyebb, láthatatlan , elérhetetlen felületén alakult ki a belső vérzés

Kritikáimat meghallgatta,de soha nem kaptam tőle visszajelzést,mi a véleménye róla.

Soha nem kért bocsánatot, ami bennem is konok dacot váltott ki.

Ezért nem kértem tőle segítséget. Elkelt volna,jól esett volna.