Tegnap,hosszú idő után telefonon beszéltem unokahúgommal,kértem olvasson bele blogomba és mondjon véleményt róla.
Kíváncsi voltam, kívülállóként másoknak mondanak-e valamit gondolataim. Azt mondta,nehezen szánja rá magát,mert én mindig olyan szomorú dolgokról írok,a világról sötét képet festek.
Való igaz.
Kevés vidám dolog történik velem mostanában.
Még a fantáziámban sem jönnek elő ilyen történetek.
Talán még eljön az idő,erre még várni kell.
Árnyékvilágban című versemet egy éve írtam,aktualitása máig sem kopott meg.
Közérzetemben egyéni nyomorúságomon túl, mindig meghatározó szerepet játszott a körülvevő világ romlottsága.
Az a világ,amely ma Magyarországon körülvesz,nem éppen szeretnivaló.
A létbizonytalanság,amelyben sokakkal egyetemben élek,kikezdheti az ember lelkét.
Itt, Tiszadobon,az Isten háta mögött úgy érezheti az ember,hogy megfeledkeztek rólunk.
Tévesen úgy gondolhatjuk,hogy még az Istent sem érdekli, mi van velünk?
Én már tudom,hogy egyedül Őt érdekli.
Már látom az arcát,mert keresem.
Szomorúnak tartom,hogy ma még kevesen gondolkodnak hozzám hasonlóan.
Nekem is egy személyes tragédia kellett,hogy felhívja rá a figyelmemet
De legalább felfogtam a jelzést.
Tudom,hogy a depresszió ma népbetegségnek számít Magyarországon.
Számomra ez mutatja,hogy nem csak nekem volt szükségem az istenhitre,a tudatra,hogy fontos vagyok,hogy legalább egy valaki szeret engem,ha hibákat követek is el, van aki megbocsát
A világot egymagam megváltoztatni nem tudom,legfeljebb mások számára tudok példát mutatni,amelyben azokat az értékeket követem, amelyeket a Bibliában megismertem,magamévá tettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése