Csavargó lelkem

ha majd lelkem megunja e rozsdás ketrecet,

önmagának tétován új otthont keres,

Tisza- parti szomorúfűzbe költöznék szívesen.

hosszú hajam, ágaim zavaros vizébe eresszem.

búvóhelyet adnék minden csavargónak,

menekülő kishalaknak éltető oltalmat,

lombkoronámban madaraknak adnék hajlékot,

gyámoltalan ivadékaikat neveljék ott.

ha majd a hullámok vízbe mossák testem,

tudomásul veszem:

megint elestem.

egy kóborló kutyában megpihennék,

bolháim véremet hiába ennék.

csillagos ég alatt bámulnám a holdat,

üvöltenék, ahogy csak egy kutya dalolhat,

talán még társam is lenne, egy kivert kutya,

vicsorgó vadvilág várna,

mindkettőnk otthona.

az emberi testet messze elkerülném,

többre becsülném minden más állatét.

de most még a legnagyobb állatban élek,,

ketrecemből kandikálok,

szüntelen remélek.