Árnyékvilágban

susogó szellő szárnyon szállok gondolatban,

felettem félelmes jövő,

mogorva múlt alattam.

hangsúlytalanul sodródom

kaotikus zűrzavarban,

felhajtóerőm fogytán,

akaratom hajthatatlan.

gravitációm egyre vonzóbb,

bármit teszek ellene,

a múlt nem ereszt már,

torkon ragadott sötét szelleme.

vicsorogva szitkozódnék,

vagy ütnék eszement módon

csapkodva magam körül,

mint a világ teszi,aggódom.

az emberek jók általában.

ostoba csak én vagyok

ebben az árnyékvilágban,

ha rátok hallgatok.

de nem teszem,

fogaim csikorognak,szinte fáj.

ha a világ megháborodott is,

nekem nem muszáj.