Érintetlenül

A hétvégét nagyon nehezen éltem át.
Vasárnap reggel, amikor Angéla a szokásos vasárnapiszentmisére hívott, kimentettem magam, mert rosszul éreztem magam.
Napok óta erősen szédültem,
felkelni is alig volt erőm.
Amikor a múlt év nyarán kórházi ágyamon útban egy más világ felé Istentől meghívást kaptam ,
elfogadtam azt, de nem tudtam, mi jön ez után.
Az addig vívott küzdelem tovább folytatódott, de már más eszközökkel.
Amíg a találkozásig pszichológusok, pszichiáterek, tudatmódosító gyógyszerek segítségét vettem igénybe,most teljes tudatommal, érdeklődésemmelIstenre tekintettem.
Tanácstalan voltam, mit is kezdjek most magammal.
Mit tehetek én most másokért, amikor magamat sem tudom ellátni, mások segítségére szorulok, amikor ezt mindig nehezen tudtam volna elfogadni.
Ő felajánlotta a szeretetét, segítségét, megbocsájtotta tévelygéseimet, elkövetett vétkeimet.
A harcot most is nekem kellett vívnom,de éreztem,hogy van mellettem valaki, akinek fontos vagyok.
Életfelfogásom sokat változott, de teljesen nem tudtam még levetkőznibeidegződéseimet.
Például azt, hogy az létezik a világon, amit látok, hallok, érzékelek.
Még mindig nagyon fontos nekem, hogy akiket szeretek, akikhez ragaszkodom, fizikai valóságukban is a közelemben legyenek.
Naponta többször lássam, halljam a hangját, időnként megsimogathassam, megsimogasson,
mert különben elveszett embernek érzem magam.
pontosabban, nem érzem magam embernek.