sikoltó gyalu hangjától felsíró,
kezem alatt formálódó,
gyanta illatát rám lehelő holt vörösfenyő
meséli dicső életét,
bár a kés szilánkokat tép
testéből,a szépre emlékezik,
lelke átalakult,mint tárgy létezik.
valaha égre tört nevetve,
éltető fénysugár vezette
útját madarak,fellegek közé,
hitte,a világ övé.
télen,mikor a világ úgyis hideg,sötét,levette zöld öltönyét,
szürkébe öltözött,
egyedül érezte magát társai között.
elkerülte favágók fejszéjét,
karácsonyfa csillogó díszeit,
várt állhatatosan tavaszi napsugárra,
májusra, meleg nyárra.
így tündökölt, nem tudta,
hogy rá is lecsap majd a balta,
mikor legszebb lesz az erdőben,
favágók ülnek rajta tort délidőben.
most kezemmel simogatom e testet,
fűrészelek,szögelek és festek,
új értelmet nyerjen élete holtában,
a fényben higgyen,ne a baltában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése