Miért pont én?

Nehezen teltek a napok.

Éreztem,hogy sodródom a vízesés felé,kedveszegetten vártam haza Angélát.

Ezekben a napokban kértem kölcsön húgomtól

Albert Györgyi: Miért pont én? című könyvét.

Már régóta szemezgettem vele a könyvesboltok polcain,de nem akartam elolvasni az előtt,hogy megírtam Hétköznapi harcaim című írásomat.

Ekkorra a kézirat már elkészült,kíváncsian kezdtem a könyv olvasásába.

Egy nap alatt elolvastam.

Megdöbbentő volt.

Nem idegen, ismeretlen,szánalmat keltő,éppen ellenkezőleg.

Mintha én lettem volna,az én vesszőfutásom története peregne a könyv lapjain.

Elolvasás után a könyvet étkezőasztalunk velem szemben lévő polcára tettem,órákon át néztem a könyvborítóról rám szegeződő tekintetet.

Székemen ülve,térdeimet testemhez kulcsoltam karjaimmal,mint egy óriás csecsemő az anyaméhben.

Minél kisebb felületet hagyva testemből a külvilágból felém áramló negatív erőknek.

A könyvborító tükörként mutatta azt az emberi arcot, amelyet a depresszió által okozott sebhelyek borítottak.

Ezekben az órákban,napokban azok az emlékek, keserves gondolatok törtek rám,amelyeket leginkább szerettem volna lelkemből örökre száműzni.

Már csak méterekre voltam a szakadék szélétől,amikor megcsörrent a telefon.