Egy mélyrepülés

Egy évvel korábbi eseményeket idézek fel jegyzeteim segítségével.

Félretettem a gyógyszereimet /nyugtatót, antidepresszánst/

Ételt sem vettem magamhoz azzal a céllal, hogy egy végső” fogyókúrával”

fejezzem be földi pályafutásomat.

Nem az alakommal volt baj,

18 éves korom óta tartottam55kilós” versenysúlyomat”.

Hosszan tartó depressziós mélyrepülésem helyzete ekkor egy völgyben képződött mélységes gödör alján volt elképzelhető.

-Mi a fenét keresek én itt?

-kérdeztem magamtól,

A hátsószoba homályában, ágyamon hanyatt fekve, a plafont bámulva.

Feleségem Angéla napok óta szinte átnézett rajtam, láttam szomorúságát, de a magára erőltetett közönyt is,

amellyel lelkiállapotomat szemlélte.

Tudtam, hogy hatalmas indulatok feszülnek benne, de akkor nem érdekelt.

Magamra hagytam magam.

-Dögöljek meg emelt fővel!

A természet vegye vissza, ami az övé!

-De mi lesz a lelkemmel?

Ha bizonyosat tudtam volna a sorsáról, nem lettek volna kétségeim, mint ahogyan annak a bizonyos szerzetesnek.

Már egy idő óta ez a kérdés foglalkoztatott leginkább, kedvelt időtöltésem, az általam „morfondírozásnak”nevezett lelki tevékenységemben.

Lélekvándorlásaim címmel kezdtem el egy évvel ezelőtt verseimet írni, amelyben lelki útkeresésem legfontosabb gondolatait próbáltam versbe önteni.

Magamban verselgetek, a kutyának sem kellenek az én verseim, de nekem nagyon fontosak.

Nem tudom magamban tartani.

Amolyan „kommunikációs pótcselekvésekké” váltak.

Egyrészt érzelmi viharaim során gondolataim hömpölygésének próbáltam gátat szabni, megfelelő formai keretek közé szorítani,.másfelől ezekkel a versekkel igyekeztem feleségemnek tudtára adni, hogy éppen milyen gondolatok foglalkoztatnak.

Szegényes formája a társak közötti kommunikációnak,

de az elmélázó tekintetnél, néma ajkaknál mindenesetre többet ér.

Már egy hete a padlón voltam a szó igazi és átvitt értelmében.

Már nem voltam éhes, időnként átbotorkáltam a szomszédos élelmiszerboltba egy üveg italért,

gondoltam ez talán megkönnyíti kicsit a test szenvedéseit, valójában rövid idő után még nagyobb súllyal telepedett rá ötven év által leamortizált szervezetemre és lelkemre.

Az órák megálltak a közelemben, tehetetlenül vergődtem.

Tudtam, hogy beszélnem kell Angélával.

Arra számítottam, hogy ez erőt adna tovább vonszolni magam a megkezdett úton.

Erőm már fogytán volt.

Szükségem volt a megerősítésre, hogy már elviselhetetlen, felesleges, undorító alak vagyok.

Csak egy szó hiányzott, mert a némaság nem volt elég.

Döfje belém kíméletlenül, hogy már nem szeretés én megkönnyítem az elválást.