A vers születésekor hangulatom épp leszállóágban volt.
Újraolvasva ismét az az érzés kerített hatalmába,hogy sorsom már akkor egy kijelölt pályán haladt.
Valamit tennem kellett volna,de még nem voltak hozzá eszközeim, módszerem.
Hiába jártam rendületlenül a pszichológusokat, tőlük nem kaptam megfelelő segítséget.
Emlékszem,egy fárasztó, munkával töltött nap estéjén született.
Angéla nem tudta ,mire vélje ezt a keserű hangvételben íródott költeményt.
Nappal azt látta rajtam,hogy belefeledkezem a munkába,örömet lelek benne.
Ez így is volt,de a foglalatoskodásom alatt csapongó gondolataim nem ültek ki az arcomra.
Azokkal csak én keltem birokra,legalább olyan hévvel, ahogyan a kalapáccsal ütöttem a szeget.
Amikor este minden és mindenki elcsendesedett körülöttem,a tollam betűkkel rajzolta keserveimet az üres papírra.
Mint Dali grafikái, látomások formájában jelenítették meg a valóságot.
Az én világomat.
Azt a világot,amelyben idegenül vergődtem,nem találtam a helyem
Legszívesebben másik bolygóra költözöm,de itt kell élnem.
Egy kicsit most is így érzem magam.
Volt otthonom,volt családom, mégis időről-időre boldogtalan voltam.
És most semmim sincs.
Mint a versben a guberáló hajléktalannak
Amikor annak idején Angéla észrevette rajtam,hogy elkomorult a tekintetem,megkérdezte:
-Valami baj van?
-és én nem tudtam racionális választ adni.
Bántotta a dolog,mert úgy gondolta,hogy ő és Lóri az oka boldogtalanságomnak.
Ettől én még pocsékabbul éreztem magam.
Egy idő után már nem próbáltam magyarázatokat,okokat keresni,tudomásul vettem,hogy „ mentális immunhiányban szenvedek.
Próbáltam valahogyan túlélni ezt az állapotot.
Az írás segített és a zene is jótékony hatással volt rám.
Ilyenkor egy kicsit többet foglalkoztam az állataimmal,főképpen kutyáimmal.
De a legfontosabb,ami ebből a kutya szorítóból kivezethetett/esetenként volna/
családom szeretete,odafigyelése.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése