Összes oldalmegjelenítés

Saját bloglista

Népszerű bejegyzések

2010. december 25., szombat

A Szentatya 2010. karácsonyi „Urbi et orbi” üzenete | Magyar Kurír

A Szentatya 2010. karácsonyi „Urbi et orbi” üzenete | Magyar Kurír

Böjte Csaba blogbejegyzése - Böjte Csaba karácsonyesti imája - Ima bátorságért

Böjte Csaba blogbejegyzése - Böjte Csaba karácsonyesti imája - Ima bátorságért

József karácsonya


Évekkel ezelőtt, abban az esztendőben, amikor karácsonyom Jézus születéséről szólt, az ünnep előtt László Atya arra vezetett, hogy az ünnep teljes átélése érdekében képzeljem magam, a szereplők valamelyikének személyébe.
Ez indított továbbgondolásra ma:
Korunkban, Magyarországon, József, az egykori ezermester, ács, nevelő, már nem Máriának keres menedéket.
Befogadott hajléktalanként sziklaodúban lakik.
Nevelt gyermekei szárnyra keltek.
Nem aggódik.
Ami tőle telhető volt, megtette.
Reméli, hogy gyermekei egy jobb világot építettek, jobb világban élnek.
Rokkant nyugdíjából él.
Karácsony éjjelén nem ajándékok között motoz.
Nem számolja, hányszor tagadták meg életében.
A világnak megbocsájtott.
Lelkében már letisztult szeretet lakik.
Ha a karácsonyi gyertyakáng könnyet csal elő szeméből, az nem a fájdalom jele.
Szeretettel emlékezik gyermekeire.

2010. december 16., csütörtök

Ünnep és lelki egészség


Vannak olyan lelki betegségekben szenvedők, akik kimondottan nehezen élik meg a karácsony időszakát, ilyenek a családi problémákkal küszködők is. Az angol Coventry University pszichológusai szerint ettől függetlenül rengeteg ember szenved az ünnepi hajtás okozta stressztől, csak sok esetben önmagukban sem ismerik be.
A karácsony közeledtével sokan úgy érzik, megnő a rájuk nehezedő felelősség, és a mindennapok rendje is felborul. Vannak, akik már hetekkel korábban aggódni kezdenek az ünnepek szervezése miatt, és ez önmagában képes meggyengíteni az immunrendszert az amúgy is hűvös időszakban. Fontos, hogy képesek legyünk erőt venni magunkon és meglássuk az év végi napokban is a szépséget.
Megdöbbentő tény, hogy a január a válóperes ügyvédek legforgalmasabb hónapja – ez lenne a karácsonykor koncentráltan a családdal együtt eltöltött idő eredménye?... Szerencsére nem a vita a jellemző a családok többségére. De azért azoknak se könnyebb, aki magányosak: ilyenkor még elszigeteltebbnek érzik magukat, ha barátaik a fontosabb családtagokat választják az ünneplésre. Az egyik angol lelki segélyszolgálat kimutatása szerint több hívást kapnak szenteste, mint a második és harmadik napon, és újév napján is többen jelentkeznek, mint szilveszter estéjén. Az Egyesült Királyságban közel 11 millió 65 év feletti ember él, akik gyakrabban töltik egyedül az ünnepeket, mint a fiatalabb korosztály. Az időjárási nehézségek, tömeg és megnövekedett zaj még inkább elbátortalaníthatják őket, hogy elhagyják otthonukat.
Pszichológusok felhívják a figyelmet arra, hogy a karácsony nosztalgiát ébreszt azokban, akik egyedül maradtak: a családtagok elvesztése felett érzett fájdalom ilyenkor még intenzívebb.
Mit tehet, aki ilyen helyzetben érzi magát?
Foglalja el magát – ne hagyja, hogy elhatalmasodjon a karácsony „kényszere” az élete felett. Olvasson, sétáljon, menjen moziba!
Legyen önkéntes segítő! Sok szervezetben épp ilyenkor van a legnagyobb szükség plusz munkaerőre.
Végezzen egy kis testmozgást, ez jobb kedvre deríti: már az is segít, ha felkel és kilép az ajtón a szabadba.
Táplálkozzon egészségesen – a sok zöldség és gyümölcs hangulatjavító hatású.
Hallgasson meg valakit – azok, akik mások problémáira figyelnek, el tudnak távolodni saját problémáiktól. Ha ez nem megy, már az is jó, ha el tudja mondani a gondolatait valaki másnak, aki más szempontból világítja meg a tényeket.


Forrás: www.nursingtimes.net
http://www.betegvagyok.hu/cikkek/unnep-es-lelki-egeszseg

2010. december 15., szerda

Magányosok karácsonya


Egy híradás arról számolt be, hogy egy idős rokkantnyugdíjas, szörnyű tűzhalált szenvedett, egy elhagyott, vidéki bakterházban.
Közeleg a Karácsony ünnepe.
Vajon, hányan vannak ma, Magyarországon, a világban, akik magányosan, a világtól elzártan készülnek a Karácsony ünnepére?
Tudósítások szólnak, egyre több fagyhalált lelt idős emberről.
Adventi koszorúmon, a negyedik gyertyát értük fogom gyújtani!
Egy kicsit magamért, és néhány barátomért.
Imádkozom, hogy ne maradjon magára egyetlen lélek sem, ezen az estén.
Karácsonyi áldásom Nekik száll:
Karácsonyi áldás


Az Úr áldjon meg és tartson meg téged
Az Ő orcája ragyogjon terád, és adjon békességet tenéked.
Ahogy a Betlehemben született gyermekre emlékszel,
Hajolj meg a tulajdon szívedben élő gyermek előtt,
És kövesd álmaid csillagának fényét,
S tudd, Isten veled van, Bárhová mész is.
Hagyd, hogy az istállóban született remény megmutassa,
Az Úr egy kisgyermeken át is képes megváltani a világot.
Kívánom, hogy a karácsony szelleme
Egész évben melengesse lelkünk!
Béke és kegyelem kísérjen utunkon
Az Atya, a Fiú és a Szentlélek Isten nevében,
A világ végezetéig.
Ámen.
Ismeretlen szerző

2010. december 14., kedd

Pax!


Miért van az, hogy a karácsony, számomra, évek óta nem örömről, boldogságról szól?
A szomorúság úgy telepedett rá, mint a penész, a félredobott kenyér szeletre.
Soha nem feledem, életem első, karácsonyi éjféli miséjét.
Tiszadobon laktam, abban a kis falusi parasztházban, amit hitelre vettünk, javítgattuk, szépítgettük, hogy egyszer majd a békesség szigete legyen családunk számára.
Szenteste, amikor már feldíszítettük fenyőnket, elköltöttük ünnepi vacsoránkat, átadtuk egymásnak ajándékainkat, kocsiba ültünk.
Irány Nyíregyháza!
A város főtere ragyogott, az ünnepi díszkivilágításban.
A templom zsúfolásig telt ünneplőkkel.
Szokatlan volt számomra, eddig úgy ünnepeltem, hogy 24. este, az egész család otthon, szűk körben.
Senki meg nem zavarhatta, mert azt rossz szemmel néztem volna.
Éjfélhez közeledve, ott a templomban, százakkal összezsúfolva is éreztem, azt a meghitt hangulatot, amelyet addig csak szűk családi körben.
Zavartan pislogtam magam köré, igyekeztem palástolni tudatlanságomat.
Úgy tettem, mint a gyermek, hasonló helyzetben.
Utánoztam a körülöttem állókat.
Abból baj nem lehet.
Tulajdonképpen, még imádkozni sem tudtam, de emlékeztem, nagymamám, hogyan tanította.
Együtt mondtam hát a többiekkel.
Láttam, többen letérdelnek.
Na, ezt aztán nem!
Büszkének tartottam magam.
Olyan ember nem született, akinek én letérdepelnék!
Akkor, még nem is tudtam, hogy nem egy közönséges halandó iránti engedelmesség, tisztelet rogyasztja meg, ilyenkor térdeinket.
Azután hallom, amint a pap mondja:
Békességet hagyok rátok, az én békémet hagyom nektek!
Azután, csak azt láttam, hogy a mellettem álló, ismeretlen, a kezét nyújtja felém.
Megfogtam a kezét!
Meleg, cseppet sem kellemetlen béke áradt tenyeréből tenyerembe.
Ilyen egyszerű, ilyen könnyű lenne?
Egymásnak nyílt tekintettel kezet nyújtani!
Ma, amikor ismét szomorúan várom Karácsony eljövetelét, nem ajándékokat várok, nem is sorsom jobbra fordulását, hanem azt a békét vágyom, amit ott Nyíregyházán az éjféli misén megtapasztaltam és azóta is keresek.

2010. december 11., szombat

Adventi álom


Csipke Józsibá’ egy kiadós veszekedés után végigdőlt a nappali heverőjén.
Tarkójában fájdalmasan kerengett a vér.
Lassan izmai elernyedtek, lélegzete egyenletessé simult.
Álmában ismét Csipke Józsika volt.
Édesapjával és testvéreivel a kopott falusi ház szobájában éppen szaloncukrokat kötöztek fehér gépselyem cérnával.
A szobában olajkályha dübögött.
Kinyílt az ajtó és Apa jelent meg, kezében a takarossá varázsolt csupasz fenyővel.
A csúnyácska fenyőt napokkal előtte hozta a kopasz hegyről.
Műhelyében addig fúrta, faragta, toldozgatta, amíg olyan egyenletes nem lett a formája, mint a kereskedőnél számára megfizethetetlen fenyőfáké.
A kötözött szaloncukrok mellett már ott sorakoztak az arany sztaniol papírba csomagolt diók.
A szekrény tetejéről előkerültek az évek során félretett üvegdíszek.
Vékony, színes bányászdrótokból gyertyatartót készítettek.
A négy testvér figyelmesen nézte, követte az apa mozdulatait.
Amikor mindennel megvoltak, izgatottan láttak neki a feldíszítésnek.
Amikor Apa elégedett volt az eredménnyel, a konyhába vitte a gyermekeket.
Asztalhoz ültette őket.
A szegényes konyha nélkülözött minden hivalkodó karácsonyi dekorációt.
Az asztalközépen elhelyezett, zománcos tálban, az apa által megfőzött halászlé gőzölgött.
A mindig éhes testvérek mohón láttak neki az ételnek.
A kanalak csörömpölését, időnként a csípős leves okozta fulladozás szakította meg.
Mosakodás, ágybabújás következett.
Sutyorgásukat, a nagyszoba felől érkező csengőszó szakította félbe.
Kipattantak az ágyból, és hanyatt homlok rohantak a feldíszített karácsony fához.
Egymással versengve bontogatták, a színes csomagolópapírban rejtező ajándékokat.
Józsika, mint legidősebb, a legnagyobb dobozt bontotta ki.
Semmi meglepetés nem tükröződött az arcán.
Társasjátékot rejtett a doboz, amit napokkal előtte megtaláltak a gyerekek, a szekrényben.
Hálásan megköszönték apának.
Józsika szégyellte magát, félrevonult.
A szoba félreeső sarkába ült, törökülésben.
Testvérei, már vidáman játszottak.
Egyszerre hangot hallott, valahonnan a tarkója mögül.
Nézz jól körül, mert ilyen karácsonyod nem lesz több!
A karácsonyfa ragyogott.
Vattapamacsok borították, mint tucatnyi hópihe.
Ágain selyemzsinórra fűzött pattogatott kukorica tekergőzött.
A fenyő illata, az egész szobát betöltötte.
Józsibá’ horkantott egyet, majd a másik oldalára fordult.
Egy lakótelepi lakás szobájában látta magát.
A Sarokban az a fenyő díszlett, amit napokkal előtte, a Sárbogárd melletti erdőben kapott az erdésztől.
Feleségével és a szomszéd kisfiúval karácsonyfát varázsoltak belőle.
A gyermekre pillantva, tekintete elhomályosult.
Bárcsak az én gyermekem sertepertélne most itt!
Az elsötétült szobában, a fenyő alá guggolt.
A hang ismét megszólalt:
Ilyen karácsonyod nem lesz több!
A következő pillanatban már térdig gázolt, a holt Tisza befagyott, behavazott tükrén.
Szemből Feri Bácsit, bohém szomszédját látta fütyörészve, dűlöngélve közeledni, termetes fenyőt cipelve vállán.
Hogyé adod?
Kérdezte Tőle nevetve.
Keressmagadnak, az Isten is megsegít!
Felelte az öreg nevetve.
Megállt a víztükrön, majd leemelte szánkójáról fejszéjét.
Léket vágott, felszerelte horgászbotját, a horogra tűzte hordóban nevelt csaliját.
Élvezettel eresztette, a lék alatti folyóba.
Néhány perc után, a víz alá merülő úszó jelezte, ráharapott a csuka.
Diadalittasan vonta ki a felszínre.
A távoli házkémény bodrozódó füstje jelezte, a vacsorakészítés ideje elérkezett.
Összeszedte felszerelését, fogta az egykilós csukát, és hazafelé vette az irányt.
Otthon, a konyhában már nagy volt a sürgés- forgás.
Anya az utánozhatatlan bejglijét sütötte, a fia éppen diót tört.
Kisietett udvari műhelyébe és amint apjától látta, hozzáfogott fenyője csinosításához.
Beleerősítette, a bearanyozott talpba.
A szobában barátságosan pattogott a tűz, a megrakott cserépkályhában.
A szoba közepére állított fenyő illata azonnal megtöltötte a szobát.
Pontosan olyan volt, mint valaha otthon, a szülői házban.
Gyere Lóri!
Szedjük elő a díszeket!
Óvatosan kicsomagolták a család féltve őrzött üvegdíszeit és hozzáláttak a fenyő díszítéséhez.
A gyermek, szája sarkán nyelvét kidugva aggasztotta fel a díszes üvegfigurákat, egyenletesen elosztva az ágakon.
Majd következett a szaloncukorkák, csokifigurák, habkarikák elhelyezése.
Felkerült a pattogatott kukorica spirál és a hópihék is.
A halászlé illatát anya követte:
Gyertek asztalhoz!
Az ünnepi teríték minden darabja a karácsonyt idézte.
Apa meggyújtotta az arany színű gyertyát.
Csillogó szemekkel, élvezettel kanalazták a tiszai halászlé minden cseppjét.
Anya leszedte a tányérokat, majd behozta a második fogásnak elkészített töltött csukát.
A pirosra sült csuka farka kackiásan kunkorodott, szájában a citrom, a ragadozó szomorúságát jelezte:
Citromba harapott.
Miután jóízűen elkültötték a vacsorát, visszavonult a család.
Lopakodva előszedték az előre, díszbe öltöztetett ajándékaikat, felcimkézve helyezték a karácsonyfa alá.
Lóri a szobájába vonult, apa, anya csendben sürgött- forgott a fa körül.
A csengő hangja éles csörömpölésként szólalt meg.
Józsibá’ tarkója mögül ismét a hang szólalt meg:
Nézz körül, ilyen karácsonyod soha többé nem lesz!
Kinyitotta a szemét.
Még sokáig dörgölte kivörösödött szemeit.
Hatalmasat nyögve feltápászkodott.
Eszébe jutottak a veszekedést követő gondolatai.
Mérgében, akkor úgy határozott, félre minden karácsonyi készülődéssel!
De a fájó tarkója mögött megszólalt az ismerős hang:
Nézz körül, mert ilyen karácsonyod nem lesz többé!
Fogta noteszét és lázasan írta teendőit.
Mit is kell még tennem?
Csakhamar megtelt a papíros.
Ha nincs elég eszed, legyen noteszed!
Gondolta jókedvűen.

2010. december 9., csütörtök

images.kovacs.multiply.multiplycontent.com/attachment/0/RxJ7yAoKCqYAAFxHUq81/Karinthy Gábor versei.pdf?nmid=61949468

images.kovacs.multiply.multiplycontent.com/attachment/0/RxJ7yAoKCqYAAFxHUq81/Karinthy Gábor versei.pdf?nmid=61949468

Karinthy Gábor: A kék rózsa


Ballagok hegyen, völgyön, úttalan
utakon; ruhám cafatokba lóg;
GĦO|QJ|N G~GRUiV]RP LWWDVDQ
Kísérnek vad nyarak, telek;
könnyezem, botlom, elesem.
És jönnek görcsösbottal ballagók
V NpUGLN WĘOHP WH PLW NHUHVV]"
Szemük rámvetik. S felelek:
én a kék rózsát keresem.
Mert nagyon sok van, ki keres.
Az egyik régi ezüstláncot,
másik szétmállott szavakat.
Harmadik elfújt gyertyalángot,
negyedik olvadt havakat.
gW|GLN WpOLGĘQ WDYDV]W
hatodik ezt, hetedik azt...
Keresnek mind... múlt árnyakat
VRNDQ D M|YĘW NHYHVHQ
8WDPEDQ ĘN QHP irtanak:
én a kék rózsát keresem.
A kék rózsát, a hamvasszirmút!
D V]Ħ] FVRGiW D PH]WHOHQW
Az éjfél kibomló haját,
KDORWWDN pOĘ VyKDMiW
mely boszorkák szemére leng...
IDJ\RWW W]pW D J\ĦO|OHWQHN
melynek méhe a szerelem...
Én a kék rózsát keresem!
a kék rózsát! a fényeset!
D OHQJĘW pV D PR]GXODWODQW
Keresem jaj, halálraváltan
télen és nyáron szüntelen
a szemeken s az arcokon...
Keresem... s ha majd megtaláltam,
gyöngéden számhoz emelem,
megcsókolom és eldobom...

2010. december 8., szerda

Bolyki Karácsonyi Koncert a rászorulókért | Ferencesek.hu

Bolyki Karácsonyi Koncert a rászorulókért | Ferencesek.hu

Christmas Food Court Flash Mob, Hallelujah Chorus - Must See!

Wellness hétvége az Aranykalitkában


Benedek István, Benedek Elek fia, a nagyszerű irodalmár, pszichiáter, regényében, az Aranyketrecben, egy elmegyógyintézet viszonyait írja le.
Nem kívántam utánajárni a tébolyda embertelenségeinek, az ápolók kegyetlenkedéseinek.
Életem azonban olyan irányt vett, hogy egy hátvégét el kellett töltenem a DEOEC Klinika pszichiátriai osztályán.
Magam kértem segítséget, hogy megelőzzek egy nagyobb bajt.
Már úgy gondoltam, megszabadultam a depresszió szorításából, amikor újra legyűrt.
Karácsony közeledtével, nem hagytam, hogy elhatalmasodjon rajtam.
Annak rendje, módja szerint bezártak.
Elvették a telefonom, még fel sem ocsúdtam.
Hiába rimánkodtam, hadd értesítsem hozzátartozóimat, akik mit sem tudtak rólam.
Rend a lelke mindennek!
Autóstáskám volt az összes kellékem.
Leltár szerint, attól is megfosztottak.
Orvos, csak annyit kérdezett, tud- e gyógyszer érzékenységről.
A gyógyszereket tolerálom, csak a jogfosztottságot, érzéketlenséget viselem nehezen.
Gondoltam, magamban, csak nyeltem.
Tisztálkodni sem tudtam, mert nem volt semmim.
Étkezéshez is meg kellett elégednem, egy többször használt műanyag kanállal.
Sok sok rimánkodás után, engedélyezték, hogy felhívjam telefonomról a családomat.
Éjszaka hoztak utánam fehérneműt, néhány szükséges holmit.
Kórtermünk kifogástalan volt.
Kényeztetés azonban szóba sem került.
Kaptam gyógyszert, legalább aludni tudtam.
Nem zavart az a betegtársam, akit a szomszéd dühöngőbe csuktak.
Szerencsétlen, folyton ütötte a falat kínjában.
Szobatársam, aki megkapta telefonját, éjt nappallá téve telefonált.
A drogos fiatalember úgy kerengett a szobában, mint egy ketrecbe zárt ragadozó.
Orvost egyet sem láttam, senki nem beszélt velem.
Csak hétfőn, a viziten kérdezte meg a főorvos, volt- e már a kezelőorvosom.
Nem, mondtam.
Majd keresnifog.
Vigasztalt.
Ólomlábakon, de letelt a hétvége.
Azután hazaküldtek.
Fellélegeztem.
Nem kívánom megismételni.
Legalább ennyit elértek.
Azóta úgy óvom lelkem, mint egy kék madarat az aranykalitkában.
Elképzelem, hogyan élhetett a Fájdalomherceg, Karinthy Gábor, az általam csodált költő, éveket, az Aranyketrecben.

2010. december 1., szerda

Leonard Cohen - Hallelujah

anya@heavenmail.com


Milyen érdekes a Sors.
Napi levelezésem megnyitásakor találtam egy angyali mesét.
Ez indította el gondolataimat.
Anya, 77 évvel ezelőtt, ezen a napon született.
Arra gondoltam, levelet írok Neki.
Életében sosem tehettem.
Drága Anya!
Boldog születésnapot kívánok!
Ugye, figyelemmel kíséred életemet, gyermekeid életét?
Láthatod, hogyan élek.
Egész életemben magam sirattam elvesztésedért.
Ma, belegondoltam, milyen halálfélelmet érezhettél gyermekeid életéért aggódva a hatvani kórház betegágyában.
Ne aggódj, erősek vagyunk.
Hálásan köszönjük Neked életünket.
Ajándékot, életedben talán egyszer adhattam.
Sokáig őrizgettem, a halálod évében készült, szív alakú fotót, amit anyák napjára készítettek az iskolában.
Azután zűrzavaros életemben megfosztottak tőle.
De az emléked nem vehették el.
Már nem sírok.
Tudom, most ott van Rád szükség.
Nem foghatom a kezed, de beszélhetek Veled.
Ugye, hallod?
Mosolyogj!
Már én is mosolygok.
Egyszer majd Hozzád sietek.
Még nincs itt az ideje.
Annyi teendőm van.
Megélni itt egy boldog életet.

2010. november 25., csütörtök

2010. április 10., szombat

Palackba zárt üzenet


Ma eljött életem réges-rég nem várt napja. Nem tudom, más életében mit jelent ez a jubileum, én nem tudok neki örülni. Sőt, pocsékul érzem magam. Emlékeszem, gyermekkoromban milyen felfoghatatlannak tűnt a 2000. esztendő. Most ettől az ötven évtől kell elborzadnom. Más ugyan egy öregedő férfit lát bennem, de én ugyanaz a gyermek vagyok, aki lázad és harcol a világ ellen.
A lelkemen nincsenek ráncok, most is olyan gyermeki, mint egykor volt. Az a kétségbeesett kisgyermek, aki hiába kutat anyja után, senki nem mondja meg hová lett. Akinek arca sírástól torzul, ha meghallja Cserháti Zsuzsa kisfiam című dalát. Aki reszket minden csepp szeretetért és most is zokog, mert senki nem látja.
Lelkemben az a fiatal férfiú vagyok, aki saját lábára állt, de hiába kérne apjától tanácsot, mert ő is követte édesanyját.
Összeszedem magam, ez a mai nap, az 50. év csak egy pillanata egy életnek. Egy emberi sorsról készült film egyetlen kockája. Egy fotó, amit kifüggeszthetek a falra, bárki megnézheti, de abból a pillanatfelvételből nem derül ki, mi volt előtte, mi lesz után. A szem számára csak a test válik láthatóvá. A lélekről csak az emlékezetben találhatunk nyomokat. A fotó megsárgul, az emlékezetből a feledés törli ki a képeket. Ilyen múlandó egy emberélet, egy emberi sors. Amikor megszületünk, sorsunk egyik felét örökül kapjuk a szüleinktől. A másik felével szabadon rendelkezhetünk. Van, aki jól, van aki rosszul sáfárkodik vele. De a magam által irányított sorsom sem biztos, hogy csak pozitív, vagy csak negatív irányban halad. Az élet már csak ilyen. De soha nem szabad kiengednem kezemből a gyeplőt. A depresszió sem szabad, hogy végérvényesen kitépje onnan. Mert attól kezdve a sorsom az őrület, a halál felé veszi útját.
Én most visszavettem a vezetést.
Vigyázzatok rám, én is figyelek rátok! Úgy gondolom, ennek a huszonhat napnak a krónikája még nem Egy őrült naplója. Jelképesen pontot teszek a végére, palackba zárom és átvetem azon a képzeletbeli falon.
Olvassátok és okuljatok belőle!

Ötvenévesen



Tudom, hogy ötvenévesen is fogékony vagyok minden szépre, jóra, újra. A folytonos megújulás eddig is végigkísérte földi pályafutásomat. Most sem esek kétségbe, ha a járt útról bebizonyosodik, hogy zsákutca. Iránytűként életemben mindig a józan paraszti eszemet használtam. Tudom, hogy a világ legbonyolultabb, vagy annak tűnő dolgaiban is segít eligazodni.
Amit tisztán látok, hogy a világhoz való kötődésemben a legerősebb mágnes családom: feleségem és fiam. Nélkülük a világ értelmezhetetlen számomra. Legyőzhetetlen az a pszichikai csapda, amelybe belesodródtam. Szerencsés embernek érzem magam, mert a harcot önmagammal magam vívom, de ott érzem az arcomon a tekintetüket, életenergiájuk melegíti az időnként megdermedő lelkemet. Együtt érzek azokkal a sorstársaimmal, akiknek nem adatott meg ez az erő. Ők a legkiszolgáltatottabbak a depresszióval szemben. Ide sorolhatom azokat is, akiknek ugyan van családjuk, de ők és környezetük értetlenül szembesülnek ezzel a lelki betegséggel. Nem lehet eleget beszélni róla, hogy ne tűnjön nyavalygásnak, önsajnálatnak, befelé forduló kiállhatatlanságnak ez a nyomasztó érzés, ami egy depresszióban szenvedő ember lelkét kitölti. Vegyétek már észre, hogy a „Szedd már össze magad!” – biztatással semmit nem oldotok meg, legfeljebb még elkeseredettebbé, kilátástalanabbá teszitek őt! Ettől még ne nyugodjon meg a lelkiismeretetek! Ne forduljatok el tőle sértetten, hogy még veletek sem törődik, rátok sem hallgat! Önmagával harcol, amint én teszem. A szeretet csodákra képes. Ha van egy pszichiáter szakember segítő is, idővel visszakaphatjátok őt. Kicsit megtépázva, sebhelyekkel a testén – lelkén, több ősz hajszállal, de sokkal bölcsebben, mint azelőtt. Abban segítsétek őt, hogy újra higgyen valamiben! Találja meg ismét hitét akár Istenben, önmagában, az életben, a gyógyulásban.
Elszámolásomat megtettem, ez rám tartozott. A végelszámolás már nem az én dolgom lesz, azt túlélőim, az utókor fogja megtenni. Élek, míg élhetek értetek, harcolok, amíg bele nem halok.

Elszámolás


Az agyamban összerendeződött gondolatok ma olyan képet alkotnak, mint az ablakon áttetsző táj. A napfénytől szikrázó hó ragyogása teszi világossá, tisztán láthatóvá a körülvevő világot, a hűvös levegő megóv a valóságtól elrugaszkodott elmélkedéstől.
A kör bezárult, végiggondoltam életem félszáz évének legfontosabb történéseit. A heuréka élmény elkerült, nem pottyant a fejemre a tudás almája. Eddig elkerültem egy összeomlás közeli lelkiállapotot. Ha az elmúlt évek januári kórházi kezeléseire gondolok, ez már önmagában is óriási eredmény vár még rám néhány nehéz nap, de miért ne tudnám átvészelni? Igaz, hogy fizikai, lelki tartalékaim kimerülőben vannak, de az év első perceiben megfogant elhatározásom mindvégig sziklaszilárd maradt, hitem erősödött. Hitem abban, hogy van még elintéznivalóm, ha úgy tetszik küldetésem ezen a Föld nevű planétán. Mert nagyon sok mondanivalóm van a világ számára. Eddigi szótlanságom sem a gondolatok hiánya miatt volt, csupán nem jelenítettem meg mások számára őket. Annyi belső vívódás után már nem tartok senkitől és semmitől.
Belátom – eddig is éreztem – egyetlen hatalmas ellenfelem van: önmagam. Az egyéves háború, amelyet viseltem, még nem ért véget, de talpon maradtam, megtanultam küzdeni. Ha a túléléshez vesztes csatákon át vezet az út, vállalnom kell, mert remélem még unokáim is látni fognak. Pogány hitem ellenére példaképemül a Dalai Lámát választom. Az ő bölcsességét sosem érhetem el, de tanulhatok belőlük. A boldogság művészetét sem sikerült elsajátítanom tőle, de vannak ambícióim. Az emberek szeretete, az emberélet tisztelete és önkéntes száműzetésem között már nem érzek ellentmondást (igazából eddig is csak az emberi ostobasággal, erkölcstelenséggel volt bajom). Remeteségemet egyfajta meditációs iskolának tekintem, amelyben önmagam művelem. Nem öncélúan, mert szeretném az itt megszerzett tudást másokkal is megosztani. Nem tanárként, iskolai keretek között, hanem saját példámmal, írásos üzeneteimmel.
Világossá vált előttem, hogy tovább kell folytatnom saját felszabadításomat. Nem a szó pejoratív értelmében vett gátlástalanságot áhítom. Egyszerűen szabadon szeretném eltölteni életem hátralévő részét. Megvalósítani álmaimat, szavakba önteni gondolataimat, ahogy nekem tetszik. Nem törődöm mások elvárásaival, véleményével, ítéleteivel. Ez az ötven év felvértezett annyi tapasztalással, értelemmel, emberi értékekkel, hogy ne kelljen mások nyomdokaiban szemlesütve botorkálnom.

Anya


Olyan szeretettel, büszkeséggel és féltőn nézte Lórit, ahogyan csak a legjobb anyák tekintenek felnőtt fiúkra.
De jobb oldalt ajka lefelé görbült, jobb szeme, amivel rám pillantott fátyolos volt. Mit vétettél drágám, hogy engem kaptál párodul az első nagy kudarcod után? Nem érdemled ezt a büntetést! Most a Te Istenedhez fohászkodom: Uram! Szabadítsd meg a Gonosztól ezt a csodálatos asszonyt!
Ütött az óra. A himnusz hangjai alatt határoztam el magam, hogy számvetést készítek. A kötelező újévi köszöntők után lopva, csendben, egyedül indultam haza. Az önbevallás elkészítése egyedül az én felelősségem.

Különös szilveszter


Míg mások minden igyekezetükkel azon voltak, hogy ráhangolódjanak egy bolondos, víg kedélyű szilveszterre, rajtam egy különös világvége hangulat lett úrrá. Ha tehettem volna, megállítom az időt, de az megállíthatatlanul ketyegett tovább, mint egy pokolgép.
Angéla vendégeket hívott, Lóri fiam barátnőjét invitálta közös óévbúcsúztatóra. Újra magamra öltöttem egy nevető bohóc álarcát, feketébe öltöztem és elindultunk a szilveszterre előkészített Andrássy kastély felé. Feleségem előtt nem próbáltam játszani, ő tudta, hogy szenvedek. Volt idő közös életünkben, amikor szívesen mentem vele egy –egy táncos, zenés rendezvényre, de már régóta irtózom ezektől. Valahogy úgy érzem magam ilyenkor, mintha meggyőződésem ellenére kényszerítenének, hogy imádkozzak egy templomban.
Barátaink már vártak ránk, azzal fogadtak, milyen jól nézek ki. Rajtunk kívül egy nagy társaság ünnepelt még ott. A sok ember, ismeretlenek és számomra idegenek tovább spanolták a már úgyis pattanásig feszült idegszálaimat. Mit keresek én itt? És ti mit kerestek a közelemben? Mi a fenét nézel rajtam, mit vigyorogsz a képembe? Ilyen belső hangok mardostak.
Vacsora közben a gazdagon megterített asztalon vizuálisan ismerős ételköltemények tárultak elém. Mihelyt a számba vettem egy-egy falatot, úgy éreztem űrhajós kosztot eszem tubusból. Nem esett jól. Általában keveset beszélek társaságban, barátaimnak nem volt szokatlan szótlanságom. Azt nem vették észre, hogy sajátos humorom most nem villant fel, valami rég messzire űzte tőlem. Szánalmasnak éreztem magam, azokat is sajnáltam, akik mellettem szerették volna vidáman elütni az éjfélig hátralévő időt.
Mi keresnivalóm van nekem itt köztetek és egyáltalán ebben a világban? – feszengtem magamban egyre kényelmetlenebbé váló székemen. Az elmúlt egy év képei villantak elém, azok közül is inkább a fekete-fehérek. A színeseket mintha elhagytam volna, hiába próbáltam magam elé idézni. Húgom a családjával a számunkra idegen vendégseregben ünnepelt. Lopva oda-oda pillantottam, eszembe jutottak Márta néni szavai. De megemészthetem-e hogy a párja, gyermekei mögött már rég nem én következem a sorban? Hogy a fizikai közelség ellenére egyre távolodunk, talán már nem is látja az arcomat, nem is hallja a hangomat?
Angéla arcát fürkészem. Az a tündéri arc, amely nemrég megfogott, most bal oldalt nevet, jobb oldalt sír. Úgy szerettem volna vele együtt vidáman, önfeledten táncolni, megfeledkezni a mindennapok gondjairól.

Fehér karácsony


Feleségem édesanyja, édesapja az idei ünnepet nálunk töltötte. Szenteste előtt Lóri ünneplőbe öltöztette fenyőfánkat, én és Angéla az ünnepi vacsorával voltunk elfoglalva. December 24-e valamennyiünk lázas előkészületeivel telt. A hagyományos ünnepi vacsora tiszteletére ünneplőbe öltöztünk kívül-belül. Asztali áldás helyett elmondtam ez alkalomra írott versemet, ami olyan hatást váltott ki, amire mindnyájan sokáig emlékezni fogunk. Még apósom szemében is könnycsepp csillogott, ami talán már régen nem történt meg vele.
Húgaimmal karácsony másnapján ünnepeltünk együtt, nagyon örültek az ajándékainknak. De a korábbi évekből emlékezetes meghitt hangulat hiányzott a családi összejövetelből. Nem tudom igazán mi tette velem, újra egy kellemetlen érzés fészkelte be magát a lelkembe. Egy megmagyarázhatatlan szomorú hang napokig nem engedte, hogy bárminek is örülni tudjak.
A karácsony elmúltával feleségem szüleit hazavittem Beregszászra. Visszafelé a magyar határon órákon át várakoztunk a hidegben fiammal, majd a vámtisztviselők bennünket megmotoztak, az autónkat egy szerelőaknán tüzetesen átvizsgálták.
Az értetlenségünkön kívül semmit nem találtak rajtunk. Ez a bánásmód nem javított törékeny lelkiállapotomon. Újra a depresszió felé sodródtam, így teltek a szilveszteri előkészületek. Úgy éreztem, mintha nem csak a 2005-ös esztendő búcsúztatására készülnénk. Talán a végső visszaszámlálásra?

Ajándékok


Angélával napokig tervezgettük, mit fogunk készíteni. Én szárazvirág kompozíciókból álló faliképeket kezdtem összeállítani, ő szalvétákból ragasztott fali díszeket.
Igazi advent volt számunkra az idei. Nem lökdösődtünk tanácstalanul, pénzünket számlálgatva a bevásárlóközpontok embertömegében, hanem csendben, szeretteinkre gondolva szorgoskodtunk azon, hogy karácsony szellemének méltó ajándékai készüljenek el. Ezt a hangulatot próbáltam rímekbe szedni. Fehér karácsony című versemben, aminek egy-egy példányát is ajándékul szántam.

Advent


Jeges szél hátán ma Szibéria felől megérkezett hozzánk január legerősebb gyermeke. Tombolni kezdett és mi meleg otthonainkba húzódva tértünk ki támadásai elől.
Este Angéla szeretett volna beszélgetni velem az eddig leírtakról, nem próbáltam magyarázkodni. Tudom, hogy érthetetlen számára az a küzdelem, amit folytatok. Megértem elkeseredését, a sok miért?-el kezdődő kérdését. Hiába próbálnám megmagyarázni néhány percben, órában az elmúlt évek eseményeit, szavaim nem adnák vissza hitelesen a bennem lejátszódó érzelmi viharokat. Tetteim mögött mindig magában keresi a hibát, nem tudom letéríteni erről a megközelítésről. Ha írásom végére érek, abból sem biztos, hogy minden érthető lesz, ami velem, velünk történt.
A depresszió átélését saját szubjektív tapasztalásaim, érzelmeim őszinte leírásával igyekszem hitelessé tenni. A huszonhat nap krónikája napló túlélőimnek. Összefüggéseiben értelmezve talán jobban rávilágít a lelki betegség lényegére, de teljes értékű magyarázatot, ok-okozati összefüggéseket nem várhat el az olvasója. Ha ezt ma képes lennék megtenni, bizonyára elismert pszichiáter lennék.
A tanácstalanság csak erősíti bennem annak a szándékát, hogy befejezzem írásomat. Nem kérek megértést, felmentést, egyszerűen láttatni engedem szeretteimnek és másoknak a küzdelmet önmagammal.
Képzeletbeli időutazásomban december 4-éhez értem Borbála és Barbara napja a hónap emlékezetes napjai közé tartozik. Korábban, katona koromban ezen a napon ünnepeltük a tüzérek védőszentjét, Szent Borbálát. Kis húgom leánya névnapja alkalmából újra összejöttek a testvérek. Advent lévén kértem húgaimat, hogy szakítsunk az eddigi szokásunkkal, az idén saját magunk által készített ajándékokkal köszöntsük egymást. Meglepte őket a javaslatom, de talán megértették az okát.

Nekem


Ifjúkorom diáklázadásainak megdöbbentő, naturalista filmkockái, a URIAH HEEP zenéje a darab előtt, a feldolgozás humora, életfelfogása a játék közben mind, mind hozzám szólt, engem erősített. Mit adnék azért, hogy én is így játsszam az életem: Ahogy nekem tetszik!

Ahogy tetszik


Érthetetlen feszültség van bennem. Talán a kísérlet, amit a tervezett huszonhat napon át végzek, túlságosan felzaklat. Olyan, mintha mesterségesen gerjesztett földrengéssel próbálnám ellenőrizni, az ötven év alatt épített épület kibírja-e a terhelést. Folytatom, mert érdekel az eredmény. Vagy összeomlik a ház, vagy épen kibírja a próbát és tovább építhetem. Kockázatos vállalkozás, de értelmet adhat a túlélésre.
Családunk életében különös jelentőséget kapott a mai nap. Tekinthetném ünnepnek, ha a pezsgő elfogyasztása után nem maradt volna bennünk egy kis keserű szájíz. Angéla és Lóránt a polgármester és az anyakönyvvezető előtt ünnepélyesen letette az állampolgári esküt. Anya, apa és fia mától mindhárman magyar állampolgárok. Ha nem jelennének meg előttem az idáig vezető út viszontagságai, önfeledten tudnék örülni. A nagyobb örömet az szerezte, hogy Lóri fiam kérte vezetéknevének megváltoztatását. A nevem így tovább öröklődhet, remélem egyszer unokáim is büszkén fogják viselni.
Az elmúlt év végét felidézve továbbra is fiamra gondolok. December 7-én volt a 18. Születésnapja, igyekeztem összeszedni magam, hogy emlékezetessé tehessem számára azt a napot. Angélával már egy hete terveztük, szerveztük közös ünnepünket. December első szombatjára asztalt foglaltunk egy hangulatos sóstói vendéglőben és Angéla kapott erre a napra három darab tiszteletjegyet a színház premier előadására. Mindhárman izgalommal vártuk az estét.
Az ünnepi vacsora elköltése után, lángoló Gundel palacsinta fényénél kezdtem – kicsit még remegő hangon – pohárköszöntőmet. Visszaidéztem volna az én 18. születésnapomat, de nem maradt meg emlékezetemben. Úgy szeretném, ha fiam egész életében emlékezne arra az estére! Hosszú idő után szavakkal is értésére adtam, hogy szeretem és nagyra becsülöm őt. Amikor kicsi volt, többször is kimondtam, de ahogy cseperedett, csak éreztettem vele. Pedig olykor nagyon fontos kimondani is, hogy valakit szeretünk. Megérinteni, megsimogatni, mosolyogni és csókot cuppantani az arcára, még ha történetesen az illető már felnőtt férfi. Ezen az estén sikerült és ez többet ért mint az ajándék, az elfogyasztott ünnepi vacsora. Szorosabbra fűzte azt a köteléket, ami egy családot jóban-rosszban összetart.
A Móricz Zsigmond Színház ezen az estén mutatta be először Shakespeare: Ahogy nektek tetszik! című darabját. Nagyon szeretem ezt a társulatot, szívvel-lélekkel játszanak minden előadáson. A néhány nappal később megjelent kritika a színészi teljesítményt kivéve elmarasztaló volt. Számomra viszont az előadás minden pillanata emlékezetes marad.

Madárbirs


Nehezemre esik újra átélni azokat a napokat. Szinte csak hányni járt belém a lélek. Minden testrészem remegett, erőm elhagyott. Étvágytalan voltam, nem éreztem az ételek ízét, minden falattal erőszakkal kellett megbirkóznom. Sündisznóállásba vonultam és őrlődtem. Bejelentkeztem telefonon Magda nénihez kontroll vizsgálatra. Éreztem a hangján, tudja, hogy nagy bajban vagyok.
Angélával együtt utaztunk, ő munkába ment Nyíregyházára. A kórházba egyedül mentem. Népes csoport fogadott, mosolyogtak és én nagyon zavarodott voltam. Már a tavasszal Magda néni segítségével első verseskötetem eljutott egy művészeti pályázatra, a fogadó csoport az irodalmi kategória első díját jött átadni részemre.
Feszengve vettem át az elismerést, cseppet sem éreztem büszkének magam. A verseskötet minden egyes darabja egy szilánk volt a testemből, nem vagyok művész, csak egy szenvedő hétköznapi ember. Ugyanakkor ez az elismerés megerősített abban, hogy folytatnom kell az írást, mert az emberekben megértésre talál. Ha ezzel az eszközzel elérhetem, hogy minél többen belelássanak egy depressziótól meggyötört ember, család világába, akkor jót cselekszem.
Az amerikai és amerikai típusú filmek álomvilága, az örökös happy end-el záródó történetek nem a mai magyar átlagemberekről szólnak. Ma életek mennek tönkre, válnak semmivé ebben az olykor embertelen világban. Nem csak sikertörténetek, hanem megrázó mindennapi drámák zajlanak emberáldozatokkal. Gazdagság, fényűzés, éhezés, a hajléktalanok nyomorúsága, az erőszak együtt, egymás mellett jellemzik a mai Magyarországot.
Saját sorsomban látom a depresszió veszélyeit, érzékeny vagyok a környezetemben észrevehető apró jelekre is. Nem statisztikákból, hanem valós emberi drámákból tudom, milyen sokan küzdenek hozzám hasonló gondokkal. Én már felvettem a harcot, időnként még így is csatákat veszítek. Mi van, mi lesz azokkal, akik még nem ismerték fel, mivel állnak szemben? Vagy a család, a környezet elfordul tőlük, vagy fel sem tűnik senkinek, hogy ez az ember már a halálra készül?
Amikor bekövetkezik a tragédia, akkor döbbennek meg.
Milyen érthetetlen? Milyen tragikus hírtelenséggel távozott közülünk? Oda kellene figyelnünk egymásra!
Délután volt, amikor hazafelé autóztunk Angélával. Utunk a közeli kisvároson keresztül vezetett, a város határában egy gyönyörű, termésekkel teli madárbirs bokor mellett haladtunk el. –

Újabb próba


Alig vártam, hogy kiválthassam a gyógyszereimet, hazajöttem és újra nekivágtam az utolsó utazásnak. Magamnak már úgy gondoltam mindennel elszámoltam, a végső összesítés eredménye mínusz végtelenre jött ki. Magába fogadott az a ragacsos fekete űr, amelyben már jártam. Súlytalanul, egyensúlytalanul hányódtam a végtelenben, keresve az örök megvilágosodást, megváltást. Ahol az idők végezetéig gondok nélkül, boldogan létezhetek.
Most sem találtam meg az odavezető utat, újra a fájdalom költözött vissza belém.
Már jártányi erőm nem volt, nem tudtam enni, testrészeim nem engedelmeskedtek akaratomnak. Páni félelem fogott el. Istenem, ne add, hogy magatehetetlenné váljak! Adj még erőt, hogy újra átgondolhassam ezt az ötven évet!
Bár önmagammal szemben már annyiszor visszaéltem, újra lehetőséget kaptam az életre. Életre ítéltettem! Angéla félretéve minden fájdalmát, keserűségét, mindazt, amit ellene vétettem, újra mellém állt.

Életre ítélve


A tegnap leírtak újra megviseltek, ma reggelre sem tudtam szabadulni október vége reményvesztett hangulatától. Nagyon nehezen tudtam talpra állni. Fizikailag ugyan életképes lettem, de ott maradt bennem a be nem fejezett elhatározás feszültsége. Teljesen bezárkóztam, már semmi nem érdekelt. Meg akartam szabadítani a családomat egy tehertől, önmagamtól. Önbecsülésem romokban hevert, értelmetlennek éreztem a múltamat és kilátástalannak a jövőmet.
Október végi verseimben észrevehető volt számomra is, Angéla számára is, hogy nagy baj van.
Márta nénivel folytatott együttes harcunk végén úgy éreztem, magamra maradtam, kihúzták a hónom alól a mankót.
Eszembe jut egyik vele folytatott beszélgetésem, amikor hangot adtam annak a félelmemnek, nem válok-e gyógyszerfüggővé a hónapok óta szedett antidepresszánsoktól, nyugtatóktól. Figyelmeztetett, hogy ezek hirtelen elhagyása nagy veszélyeket hordoz, rendszeres alkalmazás után úgy kell fokozatosan kilopni a páciens szervezetéből. Belátom, nem csak a gyógyszer okozhat függőséget. Márta nénitől pszichikai függőségbe kerültem. Hirtelen megszakítani a vele való kapcsolatot ugyanolyan elvonási tünetet eredményezett, mintha valamelyik gyógyszert hagytam volna el.
Angéla is tehetetlenül szemlélte vergődésemet. A családnak nem lehet megszokni, elfogadni, hogy az apa időnként hátat fordít, önző módon befelé fordul, képes eldobni őt és saját életét. Elkeseredésében egy lemondó, dühös bejegyzést tett munkafüzetembe, verseim végére. Rosszul esett, úgy éreztem megcsúfolta keserveimet, lelki nyomorúságomat. Hosszú ideig nem vettem a kezembe.
A naptár már Halottak Napját jelezte.
Eszembe jutottak az én halottaim. Halálukban magukban hordozták az én halálomat, ami még nem adatott meg, de már úgy éreztem magam, mint a halálraítélt a siralomházban. Eszembe jutottak egykori környezetemben élő férfiak, akiknek sorstársaként éreztem magam. Ha nem maradnak magukban a depresszióval, talán még ma is élhetnének. Sorsukban az én sorsomat láttam. Lelkemben az élet és a halál, élet vagy halál küzdelmében már a halál kerekedett felül.
November 8-át írtunk. Ilyen hangulatban jelentkeztem Magda néninél kontroll vizsgálatra. Minden erőmet összeszedtem, hogy ne lássa rajtam igazi állapotomat. Olyan ösztönös színésszé váltam életemben, hogy el tudtam hitetni vele, nincs nagy baj, csak feszült vagyok.

Út a semmibe


Ájulásomból valamikor másnap délután rázott fel Angéla. Elkeseredetten próbált életet lehelni belém, én hiába próbáltam visszajutni a biztonságos fekete űrbe, már nem sikerült. Egy idő után segített kimennem a fürdőszobába, langyos vízzel igyekezett magamhoz téríteni. Tekintetem a tükörre tévedt. Ha igaz a mondás, hogy a szem a lélek tükre, egy ismeretlen, világtalan ember nézett onnan a semmibe.

Garázsmenet


Végtelen egyedül éreztem magam az autómban. Teljes hangerőre állítottam a zenét és hazáig száguldottam az autópályán. Biztosan fogtam a kormányt, harminc éve vezetek, tudom mikor nem szabad autóba ülnöm. Bár az én életemet már nem sokra tartottam, a másokét féltettem. Minden baj nélkül hazaértem.
A nyomást, amit egész nap éreztem, már nem tudtam, nem is akartam tovább elviselni. Az ágyam mellé tettem egy palack italt, a hozzáférhető összes gyógyszeremet, és felugrottam a garázsmenetre.

Érző levelű mimóza


Ma egész nap sűrű fellegek borították az eget, a szakadatlanul hulló hó mintha csipkefüggönnyel takarta volna el a téli tájat. A hangulat azt az időszakot idézi elém, amikor már megállíthatatlanul sodródtam a vízesés felé.
Szeptember néhány varázslatos napjából észrevétlenül, óvatlanul süppedtem bele október napjaiba. Mint a csavargó, aki mocsaras területre tévedt, egyre mélyebbre merül a sárban, segítségért reménytelen lenne kiáltoznia. A család anyagi helyzete az összeomlás határára ért. Angéla barátainktól kért anyagi segítséget. Tudtam, hogy elkerülhetetlen, örülnöm kellett volna, hogy van még ember, akitől segítséget kaphatunk, de egészen más zajlott le akkor bennem. Kiszolgáltatottnak éreztem magam, mint mindig, amikor segítségre szorultam. Én magam soha eddigi életemben nem szerettem senkitől kérni. A magam erejéből, verítékéből, akár éjt nappallá téve igyekeztem mindent megtenni, hogy kikerüljek a kutyaszorítóból. Már jó ideje ott rejtőzött bennem a tudat, hogy nem én tartom el a családomat, hanem még tőlük is elveszek, hogy orvosra, gyógyszerre, kezelésre költsem. Egy rosszindulatú elváltozásnak éreztem magam családom testén. Egy megoldást láttam, amivel enyhíthetek a család terhein, be kell fejeznem a Márta nénivel folytatott pszichoterápiát.
Október utolsó szerdáján volt a megbeszélt találkozásunk. Egyedül, rendkívül zaklatottan utaztam Budapestre. Angéla több napos továbbképzésen volt, otthon senki sem várt. Egy szerény kis virággal jelentem meg a rendelőben. Márta néni látta rajtam, hogy baj van. Nem értett egyet elhatározásommal, de elfogadta döntésemet. Végső kapaszkodónak lehetőséget kértem tőle, ha nagy bajban vagyok telefonon vagy, személyesen kereshessem. Búcsúzóul, összetörve, remegő hangon köszöntem meg eddigi segítségét és átnyújtottam az ajándékba hozott virágot. Egy érző levelű mimóza volt, amihez ha hozzáérnek becsukja leveleit, de ha jól érzi magát, kedves kis virággal ajándékozza meg gondozóját. Én voltam abba a cserépbe ültetve, akkor éppen összezárt levelekkel. Vajon Ő túlélte az elmúlt néhány hónapot?

Lejtőn


A nyárvégi árnyak után eljött az ősz, szeptember. Ez a hónap még az évszak azon része, amit el tudok viselni. Beérnek munkám gyümölcsei, a szó valós és átvitt értelmében egyaránt. Szemet gyönyörködtető volt a zöldségeskert és a díszkert. Gyakorlatilag minden feltételét megteremtettem annak, hogy tervezett kertépítő vállalkozásom beindulhasson. Csak a továbblépés anyagi feltételei hiányoztak. És még valami, ami mindennél fontosabb lett volna: lelki békém.
A nyár végén már felszínre törő érzések kezdtek elmélyülni. Egyre többet töprengtem, főként a Hogyan tovább? kérdése foglalkoztatott. A vállalkozás indításához korábban beígért segítség homályos ígéret maradt, a család nehéz helyzetbe került.
Szeptemberben beindult az iskolaév, Lóri fiunk beköltözött Szolnokra a kollégiumba. Angéla a gyermekváros kollégiumát vezette, mellette tanított a szakiskolában, másodállást vállalt egy nyíregyházi gimnáziumban. Esténként hulla fáradtan tért haza, láttam rajta, hogy ez az állapot már nem tartható fenn sokáig. Egyre nehezebben viselte a tanítással, gyermekekkel és felnőtt kollégákkal vívott napi csatározásokat. Szívpanaszai újra előjöttek, egyre jobban megviselte a szervezetét a napi munka és én. Hiába látta rajtam (olvasta az éppen aktuális verseimet), hogy elindultam az úton, amely az összeomláshoz vezet.
Lassította a depresszió eluralkodását Márta nénivel való rendszeres találkozásunk. Ebben az időben a pszichoterápia már hármasban zajlott, a beszélgetéseken Angélával együtt vettem részt. Sok közös dolgunkat a főorvos asszony segítségével másfajta megvilágításban tudtam értelmezni, gyakran kis apróságokról is kiderült, mennyire fontosak, vagy éppen milyen veszélyeket hordoznak magukban.
Lelkiállapotom, törékeny lélekvesztőm már veszélyes vizekre tévedt. Érzelmeim egyre nagyobb amplitudóval szörföztek a háborgó habokban. Nem csoda hát, hogy amikor néhány őszi délutánon kikapcsolódásra vágyva a nyíregyházi Vidor Fesztivál szabadtéri koncertjeire beültünk, óriási élményben volt részem. Teljesen át tudtam adni magam a zenének, eggyé váltam azzal. A vidám és szomorú dallamok mintha valahonnan belülről szólaltak volna meg. A rendezvénysorozat az őszt köszöntötte, az elmúlást, mégis a vidám alaphang jellemezte. És én akkor értettem meg, hogy a halál, az elmúlás nem csak a fájdalmas vég pillanata.
Lehet felemelő, akár vidám is, ha egy tartalmas, értelmes, tisztességes élet végére teszi ki a pontot.

Baljós árnyak


Vigasztalan szürkeségben indult a mai nap is. Emlékeimből újra a nyarat idézem, pontosabban a nyár végét. A hatalmas erőfeszítésről már szóltam, most azokra a baljós jelekre gondolok vissza, amelyek beárnyékolták az örömteli munkát.
Mintha valamely természeti vagy természetfeletti erő tudtomra akarta volna adni, hogy a magam köré épített paradicsom nem az a kert, amelyben Ádám és Éva a tudás fáján termett almát megkóstolta. A nagyra nőtt paradicsomfáim termései lekezdtek megbetegedni, feketedni. A gyönyörű hófehér galambpáromat széttépték a macskák. A településeinket is elérő hernyóinvázió az én kertemet is megtámadta. Elkeseredetten kezdtem harcolni a természettel, és persze önmagammal.
Néhány napra ismét a depresszió kerekedett felül lelkemen. Márta nénivel közösen sikerült elérni, hogy nem kellett kórházba kerülnöm, de már ott motoszkált legbelül a kétely. A kérdés, hogy vajon tudok-e szabadulni valaha is a mindent elpusztító életérzéstől?
A család anyagi helyzete is egyre romlott. Két alkalommal is orvosi felülvizsgáló bizottság elé idéztek, mindkét testület munkaképesnek nyilvánított, azt javasolták, kerüljem a pszichikai, fizikai megterheléssel járó munkát. Közel ötvenévesen, két diplomával, pedagógusként az Isten háta mögötti Tiszadobon mit tehetek?
Az elkeseredés egyre nőtt bennem. Csak feleségem és Márta néni tartotta bennem a lelket és biztattak, hogy ne törődjek bele a döntésbe. Munkaügyi bírósághoz nyújtottam be keresetet. Úgy éreztem, hogy minden emberi érintkezés óriási feszültségeket kelt bennem, így hát kerültem az embereket.
Alakítottam tovább a birodalmamat, de ez az építés már nem annyira az önfeledt, örömteli alkotómunka volt. Sokkal inkább a figyelemelterelés, kétségeim elnyomása volt a célja. A görcsösség, túlhajszolttá váló tevékenység terveim valóra váltását egy időre felgyorsította, de éreznem kellett volna, hogy az út zsákutca. Minél gyorsabban érek a végére, annál nagyobb lesz a csalódásom felismerni, hogy sehová sem vezet.

Hiábavalóság


Ezt az érzést nem tudtam fiamnak megadni, amit nagyon sajnálok. Az életünk megpróbáltatásai során érezni, hogy bármit tettél, ők megbocsátanak neked, feltételek, előítéletek, érdekek nélkül szeretnek és támogatnak – ez mindennél fontosabb.
A hadseregben a szó igazi értelmében is megtanultam a bajtárs fogalmát. Nincs nagyobb bűn, mint bajtársaink ellen véteni. Ezért nem tudtam soha megérteni, elfogadni pedagógusi pályám során, amikor az egyik állami gondozott gyermek megverte, kihasználta, meglopta társát, mondhatom úgy is: Sorstársát, bajtársát.
Az én bajtársaim mára családom tagjai lettek. Ismeretlen vagy ismerős sorstársaim nyomorúsága sem hagy érintetlenül. Ha gondolataimmal segítem őket, nem éltem hiába.

Hiányok


Emlékszem az ő gyermekkori névnapjaira, születésnapjaira. Mindig a legnagyobb családi ünnepek voltak, külsőségeiben is, de leginkább érzelmi tartalmában. Én és a húgaim családjainkkal mindenki névnapját, születésnapját együtt ünnepeltük. A családi összetartozás érzése mindig erőt adott elviselni az élet megpróbáltatásait. Feleségem és fiam mellett mindig ott éreztem testvéreim és gyermekeik szeretetét, segítőkészségét, aggódását. Bár a névnapok, születésnapok közös megünneplése ritkult, az összekötő kapocs semmivel nem pótolható erőt jelent.

Nevek


Ma Lóránt napot jelez a naptár, fiam névnapja van. Visszagondolva közös életünkre, eszembe jut az a vágyakozás egy gyermek után, amely találkozásunk előtt boldogtalanná tett. Magam elé tudom idézni azt a boldogságot is, ami egymásra találásunk után kitöltötte lelkemet.
Emlékszem, milyen érthetetlen volt számára, miután Angélával házasságot kötöttünk, a mi vezetéknevünk és az ő vezetékneve különbözött. – Engem miért nem hívhatnak úgy, mint titeket? – kérdezgette gyakran. Hiába próbáltuk magyarázni, jog és törvények az ő számára felfoghatatlanok voltak. Amikor általános iskolába került, megismerte a betűvetés tudományát, saját maga írta füzeteire: ÁNCSÁN LÓRÁNT. A szívem összefacsarodott. Próbáltunk feleségemmel az örökbefogadási lehetőségeknek utánajárni, de annyira bonyolult jogi herce-hurcával járt volna, hogy nem vágtunk bele.
Ma már felnőtt, teljes jogú magyar állampolgár, ugyanis néhány napja kaptuk a hivatalos értesítést, hogy Angéla és Lóránt tíz évi várakozás után végre megkapták a magyar állampolgárságot. Ma már önállóan dönthet, megváltoztatja-e a vezetéknevét. Még nem tudom, hogyan választ, azt szeretném, ha az én legkisebb befolyásom nélkül történne mindez.
Angélával szerettünk volna közös gyermeket is, ezt a természetre bíztuk, nem kaptuk meg az égi áldást. Miután lelki zavaraim jelentkeztek, és egyre erősödtek, féltem tovább lépni, orvosi segítséget igénybe venni. Feleségem első házasságában született fiamat az első pillanattól sajátomnak tekintem.
Az ő ragaszkodása eredményeként soha nem éreztem űrt a lelkemben.
Az évek során remek fiatalemberré cseperedett. Személyisége kezd kiforrni. Tudom, hogy amit eddig megtettünk, vagy nem tettünk meg, megalapozta egyéniségét, szülőként már keveset tudunk tenni bármit megváltoztatni abban. Nem is kell, legfeljebb nem hagyjuk szó nélkül, ha valami nem tetszik, vagy nyugtalanít bennünket.

Öregedés


A körülöttünk élők öregedését természetesnek vesszük. Az is a természet rendjéhez tartozó dolog, hogy gyermekeink felnőnek. De miért gyűlnek az én ráncaim? Miért fáj az én derekam? Miért nem látok olyan élesen, mint egész életemben? Miért kezdenek deformálódni vonásaim, testem bizonyos alkotói? Nem tudom, az idő múlásával megbékélhetek-e ezzel a gondolattal. Még nem vagyok kész beletörődni, elfogadni ezt a megállíthatatlan folyamatot.

Diszharmónia


A csendben duruzsoló cserépkályha mellé, az íróasztalhoz ülök. Nem nézek ki az ablakon, azt akarom, hogy a kellemes meleg visszahozza az elmúlt nyár emlékét.
Hatalmas fizikai munkát végeztem, segítséget csak a legvégső esetben vettem igénybe. Feleségem édesapja segített, amikor többemberes munkafázisba értem. Teljesen átalakítottam a belső udvart, szegény Juliska néni szelleme már nem találna haza. A legnagyobb munka a ház két oldalát szegélyező terasz faszerkezetének elkészítése volt. Ebben a család barátja segített, aki szakember. A legszükségesebb, szakértelmet igénylő munkát közösen végeztük, a befejezés, készre munkálás rám várt.
Szívesen végzek fizikai munkát. Egész életemben emberekkel foglalkoztam, szellemi munkát végeztem. Sivár, lakótelepi tömbházakban éltem életem java részét, csak néhány éve adatott meg, hogy vidéki, kertes házban teremtsek otthont családom számára.
A házvásárlásban nem elsősorban az motivált, hogy vagyont szerezzek (még ha teljes egészében hitelből is), sokkal inkább vezérelt az a tudat, hogy saját képemre formálhatok, igényeinknek megfelelően alakíthatom ki életterünket.
Mindig szerettem barkácsolni. Gyerekkoromban kertet műveltünk, háziállatokat tartottunk. Apám egy igazi polihisztor volt. Nem volt olyan munka, amelyet ne tudott volna saját erejéből elvégezni. Én állandóan körülötte legyeskedtem, igényelte is a segítségemet, aminek nagyon örültem. Akkor éreztem rá először az alkotás örömére. Amikor szemmel láthatóvá, kézzel foghatóvá válik ötletem, elgondolásom, értelmet nyer hosszú órákon át tartó fáradságom, verítékem.
Az elmúlt nyarat végigkísérte ez a jóleső érzés, ugyanakkor megjelent egy félelmet keltő árny a napsütésben. Az öregedés jelei voltak, amelyek szándékaim, terveim valóra váltásának időnként gátat szabtak. Az aprólékos munkavégzésben akadályozott közellátásom romlása, a szemüvegviselés. Megerőltető fizikai munkámat állandó derékfájás kísérte. A fizikai fáradékonyság jelei aggasztottak.
Rá kellett ébrednem, hogy ötvenévesen testem bizonyos alkatrészei amortizálódtak és ez a folyamat megállíthatatlan. Egy tevékeny, örökmozgó ember számára rendkívül lehangoló ez a tudat. Hajtottam volna magam, mint egy sztahanovista brigádvezető, de egy idő után a gépezet csikorogva megálljt parancsolt. Lelkem és testem összhangja megbomlott. A test korlátai, tűréshatára miatt már nem volt képes megtenni azt, amit tudatom diktált.

Falak között


Tegnap este valami balsejtelem legyintett meg, valami megmagyarázhatatlan, lehangoló érzés. Ma reggelre sem múlt el, rosszkedvűen ébredtem.
Tegnap a művészethez fűződő viszonyomról írtam, amely boldogságom és boldogtalanságom kísérője lett. Máig meghatározó zenei élményem a Pink Floyddal való találkozásom. Az ún. pszichedelikus rock, amelyet képviseltek, lelkemmel azonos hullámhosszon lüktetett. Amikor megjelent a Fal című albumuk, éreztem ez nekem, és rólam szól. Amikor a zenei anyaghoz film is készült, az csak megerősítette kötődésemet ehhez a zenei világhoz. Akkor még hivatásos katonatisztként naponta szenvedtem az uniformizálás, a katonai hierarchia, gyakori megaláztatások, állandó katonai készenlét hatásaitól.
Én magam is csak egy tégla voltam a falban, akit vaskalapos szigorral neveltek és állandóan falak vettek körül. Életemben a FAL kettős jelentéssel bírt. Egyrészt áthatolhatatlan falat, amely szabadságomban minduntalan korlátozott, amit le kellene döntenem, de erőtlennek, olykor gyávának éreztem magam. Indulatok feszültek bennem, de megelégedtem azzal, hogy teljes hangerőre állítva magnómat a Pink Floyd vagy más kemény fémzenét játszó zenekar üvöltse a világba érzéseimet.
Másrészt falak közé menekültem, ha veszélyben éreztem magam. Elzárkóztam a világ ártó szándékai elől, elrejtve érzéseimet, fájdalmaimat. A magam köré emelt falak biztonságot adtak ugyan, de magányosság is tettek. Még akkor is, amikor szerető családra találtam. A bennem évtizedek alatt rögzült önvédelmi ösztönt még szeretett feleségem, fiam sem tudta feloldani. Nem tettem ellene semmit, úgy éreztem, őket óvom meg ezzel attól a keserűségtől, ami időnként rámtört.
Máig sem tudtam ezt a falat lebontani, bár néhány téglát már sikerült kiemelnem belőle. Elsősorban az írás segített. Olyan jólesik szavakba önteni, mit gondolok a világról, hogy olykor órákon át megáll az idő körülöttem. Ami utána következik, olyan érzés, mint amikor egy nehéz zsákot a hátadon cipelsz és végre a helyére dobhatod.
A másik tégla, amit a falból kiemeltem, megnyitotta a szabadság felé vezető utat. Már nem akarok senki kénye-kedve szerint élni, nem akarok mások elvárásainak megfelelni. Igaz, időnként úgy érzem, hogy ez a szabadság a szabadesés szabadsága. Ha sikerülne legyőznöm félelmeimet, a depressziót, tudom, hogy az alkotás szabadsága lesz.
Csak legyen erőm küzdeni!

Irodalom


Gyermek- és ifjúkoromban kedvelt időtöltésem volt és maradt az olvasás. Apám jelentős könyvtárat gyűjtött, az irodalom szeretete innen indult. Csendben félrevonulni, egy könyvvel a kezemben a szerző világába utazni nagy élmény volt számomra. A magyar nyelv tisztelete, a gondolat szabadsága, saját elmém művelése a könyveknek köszönhető. Valamennyi elolvasott könyv gazdagabbá tett, amit soha senki nem vehet el tőlem.
Amikor lelki válságaimból pszichológusok próbáltak kivezetni, beszélgetéseink után többen megjegyezték, hogy nagyon megfontoltan, kimérten beszélek. Ez csak egy ismeretlen számára szokatlan, én mindig így kommunikálok. Egykori tanítóm jut eszembe, aki azt tartotta, hogy a tiszta, világos, érthető beszéd megmutatja, rend van-e a fejünkben. Én igyekeztem rendet tartani.
Az ecset művészi vezetésére, a hangszer billentyűinek mozgatására nem áll rá a kezem. De a nyelv sokszínűsége, zenéje, ritmusa ki tudja fejezni, hogyan látom önmagam és a körülvevő világot.
Ha ezt mások számára is élvezhetően, értelmezhetően teszem, már nem volt hiábavaló ez az ötven év.

Művészet és boldogság


Ma újraértelmezett életemre gondolok, arra a több fegyverrel is vívott harcra, amely maradandó nyomokat hagyott bennem. Minden kis szalmaszálba belekapaszkodtam, amitől eredményt reméltem. Gyermekkorom óta fogékony voltam a művészetek iránt. Leginkább a zene volt és maradt, ami kis időre feledtetni tudta saját lelki békétlenségemet, vagy éppen – amit nem tudtam szavakba önteni – megfogalmazta helyettem.
A könnyűzene volt, ami kaput nyitott más műfajok befogadására. Kedvencem volt az Emerson, Lake and Palmer trió, az ő feldolgozásukban találkoztam például Muszorgszkíj, Bernstein muzsikájával, vagy a japán Tomita, aki szintetizátorra hangszerelt komolyzenei műveket. Emlékszem, főiskolás koromban milyen fenntartásokkal mentem az első operaelőadásra. Csodálatos élménnyel lettem gazdagabb. Szinte minden zenei műfajban megtaláltam azokat a nekem szóló darabokat, amit naphosszat dúdolgattam, szinte minden porcikámat átjárta a zene lüktetése. Onnan lehetett megtudni, hogy a lelkem rendben van-e, ahogyan reagáltam a zenére.
Emlékszem Márta nénivel folytatott egyik beszélgetésünkre. Éppen arról beszéltem, hogy lelkemnek vannak olyan zugai, ahová még a számomra oly fontos embereket sem engedek be. Egyfajta pszichikai intim zónának magyaráztam. Ez a fajta megközelítés láthatóan meglepte. Huncutul összehunyorította a szemét, kicsit töprengett, majd azt javasolta hallgassuk meg feleségemmel közösen Bartók: A kékszakállú herceg vára című operáját.
Lázas kutatásba kezdtünk, szerencsére tudomásomra jutott, hogy Debrecenben a Csokonai Színházban éppen játsszák a darabot. Nagy élmény volt mindkettőnk számára. Szinte azt éreztem, én és Angéla játszik a színpadon.
A képzőművészeten belül elsősorban a festészet állt közel hozzám. Gyermekkoromtól nagy hatással volt rám néhány festő, számtalan albummal gyarapítottam az évek során könyvtáramat. Az elmúlt évtizedek során megvontam magamtól a művészetek tanulmányozását, élvezetét. Fontosabbnak tartottam a mindennapi robotot, húsdarálót, a pénz utáni futkosást.
Ha egy kis szabadidőm volt, inkább próbáltam pihenni és őrlődtem.
Az elmúlt évben visszataláltam régi önmagamhoz, kedvenc festőimhez. Salvador Dali művészete meghatározó szerepet kapott életemben. Megfestette azokat a képeit, amelyek a világot úgy tükrözik, ahogyan gyakorta én is látom. Hiszen a világról alkotott képünk más és más. A világ érzékszerveinken, személyiségünkön, érzelemvilágunkon, hangulatunkon, gondolkodásunkon áthatolva különböző lenyomatokat képez lelkünkben. Ettől szép, változatos és magával ragadó a művészet.

Idehaza, odahaza


Ha azt mondjuk, Magyarországon egyre nő az emberek közötti megélhetési különbség, a határ túloldalán óriási szakadék tátong. Kevés a munkahely, ott is rosszul, gyakran késedelmesen fizetnek, nagyon sok a szegény ember és a koldus.
Évek óta nyomon követjük egy kisfiú sorsát, akit egy parkolóban ismertünk meg. Felajánlotta, hogy vigyáz az autónkra. Sanyika különb volt, mint a többi koldusgyerek. Ruházata siralmas, de mindig tiszta volt, mint ahogy általában a külsejéről is meg lehetett állapítani. Ha meglátott, már messziről integetett, mindig mosolygott, soha sem követelőzött. Kenyeret, kiflit, édességet kapott tőlünk, amit mindig tisztelettudóan megköszönt. Időnként fiunk már nem használt ruháiból, cipőiből vittünk neki ajándékba.
Nemrégiben találkoztam vele, már kész férfi. Örömmel újságolta, hogy egy gazdaságban dolgozik, szállást, étkezést és jó fizetést kap, nagyon boldog. Én is örültem a jó hírnek. De szeretnék hasonlítani hozzá! Koldusként, nincstelenként bizakodni a jövőben, örülni az élet apró örömeinek. Erre az érzésre kellene valahogy újra rátalálnom!

A rút kiskutya


Rútsága miatt feleségem tiltakozik, de én minden alkalmat megragadok, hogy szerteoszlassam előítéleteit a kutyussal szemben. Elejtettem egy mondatot, miszerint igazán jól csak akkor leszek, ha egy ilyen bulldog kiskutyám lesz.
Nem tudom észrevette-e a célzást.

Állati terápia


Ma a reggeli napirendem ugyanúgy kezdődött, mint évek óta minden napom. Bejártam kis állatkertemet, megetettem lakóit. Ők hozzám tartoznak. Nem gazdasági haszon miatt gyűjtögetem őket, sokkal inkább fontosabb az a felelősség, hogy gondoskodnom kell róluk. Ha jókedvem van, ha rossz a hangulatom, ők várják a mindennapi gondoskodást.
A baromfiudvar királya, a bóbitás kakas hangos kukorékolással üdvözli a reggelt, a felkelő Napot. Nekem is jelzi, ideje már felkelnem, hiszen mindenki éhes. Mekecs, a kecskemama felnőttesen, míg Mekike a gidája gyermekien kéri a maga ennivalóját. Még épp hogy kilépek az ajtón, Mici kutyám a közép-ázsiai juhász szuka jellegzetes éneklő hangján kér, hogy igyekezzek, mert már ő is, Maci a kaukázusi juhász kutyám is türelmetlen.
Valamennyi állat kicsi korában került otthonunkba, joggal érezhetik magukénak és én is hozzám tartozóknak érzem őket. Ha külső szemlélő lenne tanúja, hogyan bánok velük, bizonyára azt gondolná rólam, nincs ki mind a négy kerekem. Beszélek hozzájuk, becézgetem, simogatom őket, elvesztésük lelkileg is megvisel, Mint ahogyan ma is szomorúan gondolok arra a magyar óriás galamb párra, akiket a nyáron vesztettem el. Fiatalok voltak, hófehérek, még utódokat sem neveltek, amikor a szomszédok macskái összetépték őket saját udvarunkon. Régóta nevelek galambokat, mert aranyosak, kedvesek, szeretetre méltóak, nagyon szelídek. Totyogva járnak-kelnek az udvaron, érdeklődve bepillantanak a konyhába, olykor be is sétálnak, amiért nem lehet haragudni rájuk.
Fiacskánk nemrégiben töltötte be 18. Életévét, feleségemmel úgy gondoltuk, csak fehér galambokat nevelünk, amit fiunk esküvőjén fogunk szabadon engedni. Most még tél van, egy galamb pár maradt a csapatból. Tavasszal, amikor meg tudom oldani a macskák távoltartását az udvaromtól, akkor fogok újra galambokat gyűjteni a nagy esküvőre és persze az én gyönyörűségemre.
Attól az időtől számítom az állatokhoz való különös ragaszkodásomat, mióta csalódtam az emberekben, amióta visszavonultan élek. Állataim feltétlen hűségét, szeretetét nap, mint nap megtapasztalom. Ha szemükbe nézek, mindig őszinteséget látok és hálát. Még soha nem csalódtam egyik kedvencemben sem. Nem döfött hátba, nem okozott fájdalmat, szomorúságot.
Persze a családom a legfontosabb, nélkülözhetetlen része az életemnek. A múlt tavasszal kutyakiállításra vittem őket, igyekeztem ráirányítani figyelmüket az angol bulldogra, amit régi vágyam befogadni otthonomba.

Írás


Ilyenkor – mivel nem akaratom vezérli a kezem – az elkészült vers őszinte vallomás, csapongó gondolataim kézzel fogható anyagi lenyomata. Megmutatja, hogy a maszk, amelyet védekezésül arcomra öltök, mit rejt maga alatt. Eddigi életem során ösztönösen álarccal fedtem mások elől marcangoló érzéseimet, nem akartam kiszolgáltatni magam mások rosszindulatának, intrikáinak vagy éppen hozzátartozóimat próbáltam megvédeni önnön fájdalmaimtól. Ma már én is egy rögzült, helytelen reakciónak érzem, de tudatosan nehéz változtatnom rajta. Megteszik helyettem verseim.








Ilyenkor – mivel nem akaratom vezérli a kezem – az elkészült vers őszinte vallomás, csapongó gondolataim kézzel fogható anyagi lenyomata. Megmutatja, hogy a maszk, amelyet védekezésül arcomra öltök, mit rejt maga alatt. Eddigi életem során ösztönösen álarccal fedtem mások elől marcangoló érzéseimet, nem akartam kiszolgáltatni magam mások rosszindulatának, intrikáinak vagy éppen hozzátartozóimat próbáltam megvédeni önnön fájdalmaimtól. Ma már én is egy rögzült, helytelen reakciónak érzem, de tudatosan nehéz változtatnom rajta. Megteszik helyettem verseim.









Ilyenkor – mivel nem akaratom vezérli a kezem – az elkészült vers őszinte vallomás, csapongó gondolataim kézzel fogható anyagi lenyomata. Megmutatja, hogy a maszk, amelyet védekezésül arcomra öltök, mit rejt maga alatt. Eddigi életem során ösztönösen álarccal fedtem mások elől marcangoló érzéseimet, nem akartam kiszolgáltatni magam mások rosszindulatának, intrikáinak vagy éppen hozzátartozóimat próbáltam megvédeni önnön fájdalmaimtól. Ma már én is egy rögzült, helytelen reakciónak érzem, de tudatosan nehéz változtatnom rajta. Megteszik helyettem verseim.








Ilyenkor – mivel nem akaratom vezérli a kezem – az elkészült vers őszinte vallomás, csapongó gondolataim kézzel fogható anyagi lenyomata. Megmutatja, hogy a maszk, amelyet védekezésül arcomra öltök, mit rejt maga alatt. Eddigi életem során ösztönösen álarccal fedtem mások elől marcangoló érzéseimet, nem akartam kiszolgáltatni magam mások rosszindulatának, intrikáinak vagy éppen hozzátartozóimat próbáltam megvédeni önnön fájdalmaimtól. Ma már én is egy rögzült, helytelen reakciónak érzem, de tudatosan nehéz változtatnom rajta. Megteszik helyettem verseim.

Fegyvert választok


Ma minden amellett szól, hogy kiegyensúlyozottnak érezzem magam. Azon az egy év előtti tavaszon is ez volt a meghatározó, az alkotás öröme, naponta látható eredménye jótékony hatással volt rám. Feledtette lelki nyomorúságaimat, azt hihettem volna, hogy minden rendben van. A gyógyszerektől, a fizikai fáradtságtól hamar és jóízűen aludtam el, de a nyugodt alvásból éjjel 2-3 óra tájban mindig felébredtem.
Ha ágyban maradtam, ilyenkor elővettek, nyomasztottak a múlt rémálmai. Inkább felkeltem, kimentem a konyhába, ne zavarjam a családot a pihenésben. Ezek a hajnali órák voltak a szellemi alkotás időszakai. Rendületlenül írtam a verseimet, szabadjára engedtem gondolataimat, terveztem a jövőmet, vagy éppen átgondoltam eddigi életemet, Márta nénivel folytatott beszélgetéseimet.
Ma már tudom, a depresszióból való teljes gyógyulás még ha minden feltétele kedvező is- hosszú évekig tartó küzdelmes folyamat. Nem nélkülözheti a pszichiáter szakember segítségét, de eredménye döntően attól függ, én milyen eltökélt vagyok.
Ha kiegyensúlyozottnak érzem magam, a világot ki tudnám fordítani a sarkaiból. Még akkor sem szabad megfeledkezni a veszélyről, amely éberen figyeli gyengeségem minden apró jelét. Elég egy mások által rosszul megfogalmazott mondat, egy gesztus, egy élethelyzet, amiből korábban egyenes út vezetett az összeomláshoz – beindul egy folyamat.
Kezdetben az aktivitás csökkenése, szótlanság, töprengés követi, majd jön a befelé fordulás, teljes elzárkózás a külvilágtól. A rémálmok, kavargó indulatok, melyek egyre elviselhetetlenebbek számomra. Az utolsó, legmélyebb fázis, amikor már tehetetlen vagyok, nem vagyok képes úrrá lenni magam felett, menekülnöm kell valahová vagy sehová.
A heti rendszerességgel való találkozás Márta nénivel abban segített, hogy nem juthattam ebbe az utolsó fázisba. Idejében meg tudtuk beszélni, fel tudtuk oldani a felgyülemlett feszültségeket.
Ma, amikor már a főorvos asszonnyal csak telefonon tartom a kapcsolatot, magamnak kell éberségemet megőriznem önmagamra odafigyelve kell észrevennem azokat az apró jeleket, amiből következtetni lehet arra, hogy szép lassan beindult egy folyamat, amit ha nem sikerül kezelnem, megállítanom, óhatatlanul a veszélybe sodor. Erre eddig többé – kevésbé bevált a versírás. Soha nem elhatározott szándék vezérel, hogy elővegyem a tollat. Belső késztetést érzek kiírni magamból egy érzést, egy még meg nem fogalmazott hangulatot, ami papírra vetve nekem is, Angélának is jelzi pillanatnyi pszichés állapotomat.

Építés


Kedvelt időtöltésünk volt a Márta néni rendelőjével szomszédos vásárcsarnok bejárása. Mindig találtunk valami különleges virágot, fűszernövényt, zöldségpalántát, amit vásárfiaként hoztunk haza Tiszadobra. Fokozatosan benépesült a sziklakert, a zöldségeskert, aminek a bejáratához két tő paradicsomfát ültettem. Magas oszlopokra futtattam a palántát, ami hihetetlen gyorsan nőtt. Egy idő után, mint egy diadalív, úgy köszöntött, ha a kertbe indultam.
Két éve vásároltuk azt a kis öreg parasztházat, amelyben ma élünk. Tulajdonosa Juliska néni volt, a falu egykori bábaasszonya, aki hamar magára maradt és egyedül gondozta, gazdálkodott a portáján.
Az első időszakban a környékbeliek gyakorta felajánlották segítségüket a kert gondozásban, mivel tulajdonképpen egy dupla telek övezte a házat. Nem nézték ki belőlünk, pedagógusokból, hogy megbirkózunk a feladattal. Az első év után azonban egyre kevesebben kerestek nálunk napszámot.
Gyakran gondolok arra, hogy Juliska néni bizonyára elégedett a mennyben, mert jó kezekbe került, amit egy életen át épített. Megváltoztattuk a ház és környezete arculatát, a mi igényeink szerint alakítottunk, szépítettünk rajta.
Pirkadattól sötétedésig a szabadban voltam. Csak akkor éreztem fáradságot, amikor ágyba kerültem, ez a kimerültség csak öregedő csontjaimnak szólt, gondolatban új és új tervek, ötletek születtek. Repült az idő és boldog voltam. Örömmel foglalatoskodtam az én kis édenkertemben.
A szomszédok jöttek-mentek, érdeklődve figyelték szorgoskodásomat, szóvá is tették, milyen gyönyörű itt minden. Jó visszagondolni arra a tavaszra.