Bokáig gázolok a debreceni hóban.
A hirtelen lehullott, félméteres hó arra kényszerít, hogy szobám melegéből kandikáljak, elmélkedjem.
Felcsillant a napsugár.
Emlékeimből előtörnek tiszadobi éveim.
Március elején gyakran sétáltam az ártéri erdő ösvényein.Amikor már a hó alól kidugták fehér fejecskéiket a tőzikék, mosolyogtam, mert tudtam, itt a tavasz.
Bár tudtam, hogy védett növényünk, én azért néhány tövet kertembe telepítettem.
Igaz, innen csak gondolhatok rájuk, látványuk másnak jelzi a tavasz közeledtét.
Nekem maradt a debreceni, koszos latyak, ami elfedi a múlt piszkait.
De tudom, hogy már tőzikéim bontogatják kelyhüket.
Új tavaszról, új életről hoznak híreket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése