A hirtelen bekeményített februári fagy otthonomba kényszerített.
Jobb híján a mozicsatorna filmjeit néztem.
Az első film, a Knowing/ Egyenlet/ volt, a másik címére nem emlékszem.
A második film, egy depresszótól gyötört nő története volt.
Az egyenlet című fantázia film, egy lehetséges világvége története volt.
Elmélkedni, / morfondírozni/ kezdtem.
Felidéztem magamnak pokoljárásaim történetét.
Amikor depressziótól gyötörve, üres tekintet pillantott rám vissza a tükörből.
Amikor önkezemmel fordultam magam ellen.
Leszíjazva eszméltem valamelyik kórház sürgősségi osztályán.
Vagy az Addiktológián néztem a mellettem fekvő, már majdnem zöldség szintjére leépült betegtársamat.
Eleve elrendeltetett volt mindez?
Kérdezem ma.
Ahogyan éltem, abból kiszámíthatóan következett.
Mint ahogyan az is, hogy életemhez ragaszkodva, ma elképzelhetetlen, hogy vasárnap, ne a templomban köszönteném a vasárnapot, az Úr napját.
Hátrahagyott, múltbeli életem, csupa aggodalmaskodás volt.
Aggódtam a jelen, a múlt miatt.
Ma, az Isteni gondviselés vasárnapján, már másként gondolkodom.
Merem magam Rá bízni.
Hiába egzisztenciám kétségei, egészségem megroggyant állapota.
Tudom, ha szüksége van rám, segít a nehéz napokban.
Életem nehéz pillanatai, pokoljárásaim sem hiábavaló történések.
Énem fejlődésének nélkülözhetetlen részei.
Blogom is úgy fogom fel, mint egy időkapszulát, mellyel a jövő embereinek üzenhetek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése