Tegnap kontroll vizsgálaton voltam Nyíregyházán.
Kezelőorvosomnak, Márta néninek egy cserép rózsát vittem ajándékba..
Megköszöntem eddigi törődését, tájékoztattam állapotomról, a jelenlegi életemről és elmondtam, hogy hamarosan elköltözöm Tiszadobról.
Nem említettem, hogy kigyógyultam Angélából és a depresszióból.
Ő a szakember, én pedig érzem, hogy ez a valóság.
Már minden energiámmal, idegszálammal a költözésre összpontosítok.
Aranka vitt el kocsival a kórházba.
Már majdnem mindenkitől elbúcsúztam, most Tőle szeretnék elköszönni .
Hálás vagyok, amiért gondomat viselte.
Így volt ez, amióta először édesanyánkat veszítettük el, majd apánktól is búcsút vettünk.
Mindig egymás mellett voltunk, figyeltünk a másikra, elfogadtuk olyannak amilyen, feltétel nélkül, bizalmunk sosem ingott meg a másik iránt.
Hálát sem vártunk, ha valamiben segítettünk, mert segíthettünk.
Így marad ez, amíg a halál el nem választ bennünket.
Nem kell hozzá eskü, mert tudjuk, hová tartozunk.
Erre figyelmeztet a lelkünkben megszólaló vér szava.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése