Pax!

Miért van az, hogy a karácsony, számomra, évek óta nem örömről, boldogságról szól?
A szomorúság úgy telepedett rá, mint a penész, a félredobott kenyér szeletre.
Soha nem feledem, életem első, karácsonyi éjféli miséjét.
Tiszadobon laktam, abban a kis falusi parasztházban, amit hitelre vettünk, javítgattuk, szépítgettük, hogy egyszer majd a békesség szigete legyen családunk számára.
Szenteste, amikor már feldíszítettük fenyőnket, elköltöttük ünnepi vacsoránkat, átadtuk egymásnak ajándékainkat, kocsiba ültünk.
Irány Nyíregyháza!
A város főtere ragyogott, az ünnepi díszkivilágításban.
A templom zsúfolásig telt ünneplőkkel.
Szokatlan volt számomra, eddig úgy ünnepeltem, hogy 24. este, az egész család otthon, szűk körben.
Senki meg nem zavarhatta, mert azt rossz szemmel néztem volna.
Éjfélhez közeledve, ott a templomban, százakkal összezsúfolva is éreztem, azt a meghitt hangulatot, amelyet addig csak szűk családi körben.
Zavartan pislogtam magam köré, igyekeztem palástolni tudatlanságomat.
Úgy tettem, mint a gyermek, hasonló helyzetben.
Utánoztam a körülöttem állókat.
Abból baj nem lehet.
Tulajdonképpen, még imádkozni sem tudtam, de emlékeztem, nagymamám, hogyan tanította.
Együtt mondtam hát a többiekkel.
Láttam, többen letérdelnek.
Na, ezt aztán nem!
Büszkének tartottam magam.
Olyan ember nem született, akinek én letérdepelnék!
Akkor, még nem is tudtam, hogy nem egy közönséges halandó iránti engedelmesség, tisztelet rogyasztja meg, ilyenkor térdeinket.
Azután hallom, amint a pap mondja:
Békességet hagyok rátok, az én békémet hagyom nektek!
Azután, csak azt láttam, hogy a mellettem álló, ismeretlen, a kezét nyújtja felém.
Megfogtam a kezét!
Meleg, cseppet sem kellemetlen béke áradt tenyeréből tenyerembe.
Ilyen egyszerű, ilyen könnyű lenne?
Egymásnak nyílt tekintettel kezet nyújtani!
Ma, amikor ismét szomorúan várom Karácsony eljövetelét, nem ajándékokat várok, nem is sorsom jobbra fordulását, hanem azt a békét vágyom, amit ott Nyíregyházán az éjféli misén megtapasztaltam és azóta is keresek.